KisTri Team SE

Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy a most véget ért olimpia világraszóló magyar sikerrel zárult. Ez nem egyszerűen sikeres olimpia volt magyar szempontból, hanem világraszóló, elképesztő teljesítmény! Sajnos ezt kevesen értékelik így, mert hozzászoktunk, hogy a sportolóink elkényeztetnek minket. De gondoljuk csak végig micsoda sportnemzeteket utasítottunk az érmek tekintetében magunk mögé. Ausztrália, Spanyolország, Kanada…csak néhány olyan nemzet, ahol nemrég olimpiai játékokat rendeztek. Rengeteget gondolkodom, mi bújhat meg egy ekkora siker mögött. Akaraterő, magyar-virtus, sportkultusz?

A magyar élsport-valóságot mindenki ismeri. Nincs pénz, rohadnak le az intézmények, nincs igazán lehetőség semmire… Valami mégis jól megy. Lehet pont azért, mert nincs alátolva minden a sportoló alá, nem mérgezte meg a pénz a rendszert. Így marad egy óriási motiváció, az anyagi. Bár nem hiszem, hogy tisztán ez lenne az ok. Tény, hogy sportnemzet vagyunk, és nagy tradíciója van azoknak a sportoknak, amikben idén is jók voltunk. Edzők, műhelyek, és legalább 100 év tapasztalat. Kérdés, hogy meddig mehet ez így? Bár ezt a kérdést, már három olimpiával ez előtt is sokan feltették. Mindig vannak fanatikus edzők, sportolók, aki feláldozva mindent csinálják a dolgukat. És most ne csak a győztesekre, érmesekre, pontszerzőkre gondoljunk, hanem azokra is, akiknek esetleg nem sikerült. Kérdés, hogy jól van-e ez így? Mármint, hogy a létminimum szélén hagyjuk ezeket az értékes embereket, törekvéseket.

Egy másik felmerülő kérdés, hogyan éli meg a nemzet ezt a SIKERT? Sajnos szerintem az emberek 90%-át hidegen hagyja, pedig ebből hatalmas energiát kellene merítenünk. Ez egy megnyert háború! Valahol fel kéne emelkednünk ezek után, hiszen ezek a sportolók elképesztő tetteket vittek véghez, egy morálisan gatyán lévő országgal maguk mögött. PÉLDAKÉPEK, HŐSÖK! Csak ezekkel a szavakkal illethetjük őket. Engem Risztov győzelme fogott meg leginkább. Azt a makacs ragaszkodást az első helyhez, tanítani kéne. Sajnos pár év múlva elfeledi majd lassan őket a társadalom nagy része, még egy sporttal nem teljesen közömbös honfitárs is, ahogy az lenni szokott. (Erre ellenpélda a malájok egyetlen eddig olimpiai bajnoka, akiről még életében teret, múzeumot neveztek el. Hoppá!)

Erőt kéne merítenünk ebből! Gatyán az ország egészségi és igényszintje. Miért nincs igény az egészségesebb életmódra? Miért divat még ezek után is dohányozni 14 évesen? Bocsánat, de ez engem annyira irritál. Amikor középiskolás voltam, kiközösítettek, mert én nem pöfögtem a szünetekben. És ez a 90-es évek voltak. Miről beszélünk? Miért nem változtat ez az emberek felfogásán? Mert nincs igény! Nincs igény végiggondolni sem, hogy mi történt egy hete Londonban. Stressz van, és flusztráltság. Pedig pont ennek a felemelő érzésnek kéne kicsit elviselhetőbbé tennie a mai „magyar valóságot”. Londonban szerintem háborút, de minimum egy csatát nyertünk! És erre büszkének kéne lennünk, és erőt meríteni a mindennapokra. Letenni a cigarettát, és elkezdeni gyalogolni. Letenni a kocsit, ha lehet, és bringával menni oda, ahová el tudnánk menni, csak igénytelenségünk miatt nem vagyunk képesek rá. Le lehet fogyni, és nincs olyan, hogy fáradt vagyok, mert a sport adja meg az állóképességet a mindennapokhoz!

Sajnos a mai 30-40-es eltunyult korosztály nagy rész szerintem már menthetetlen. Persze sokan (egyre többen) vannak, akik ekkor jutnak el életük fordulópontjához, és döbbenek rá saját gyengeségükre, igénytelenségükre. Őket tisztelni kell, és segíteni nekik! Erre kellenek a jól képzett edzők, életmód tanácsadók..stb. De a kulcs a mai tinédzserek. Őket kell célba venni, mert még változtatni lehet rajtuk. Példának kell állítani előttük a londoni hősöket, és ellenpéldának a nem mondom milyen embereket…

Ez az igazi valóság!