KisTri Team SE

1992. szeptember 12.

Nevezetés dátum az életemben. Pont húsz éve, hogy részt vettem életem első triatlonversenyén a Margitszigeten. Olyan távolinak tűnik ez a verseny, hogy már alig emlékszem rá. Mégis van egy bevillanás, ami szerintem úgy beleégett az agyamba, hogy biztosan le fog majd játszódni életem filmjében, amikor az lepereg. Ez pedig a kerékpározás alatt történik, amikor minden erőmből kifogyva a sírógörcs határán keresgélem a sebességet a három fokozatos váltón, és könnybe lábadt szemekkel, szipogva teszem fel magamba a kérdést ezredszerre; – mi a fenének kellett nekem elindulni ezen a hülyeségen? Az emlékek megszépülnek, és szerencsére a sors, vagy a jóisten úgy áldott meg, hogy nem meghátrálok a kudarcoktól, hanem megerősödök tőlük!

Húsz éve, te jó ég! Néha felteszem a kérdést magamnak, – nem nőttél még ki ebből öreg? A válasz mindig, dehogynem! ? Mégis vannak, akik nálam is régebb óta gyűrik magukat (bár egyre kevesebben vagyunk).  Tizenegy évesen másképp látja még az ember ezeket a dolgokat. Akkor a szüleim unszolására vágtam bele ebbe a sportba. Gondolom szegény anyukám olyan sportot akart nekünk öcsémmel találni, amiben kellőképpen lefárasztjuk magukat Nem mintha rossz gyerekek lettünk volna. Jó génekkel lettünk megáldva az viszont biztos Öcsi tipikus perpetum mobile volt 6-8 évesen, szóval kellett valami, amiben levezetheti a végtelen energiáit. Én nyugodtabb vérmérsékletű gyerek voltam. Kölyökként napkeltétől-napnyugtáig nyúztuk a bmx-et a lakótelepen. Olyanra nem emlékszem, amikor ne lett volna legalább egy fél tenyérnyi seb, vagy varr a könyökömön, vagy a térdemen.

Egyszer majd összeszámolom mennyi versenyen indultam el ebben a 20 évben, hány méter úsztam, bringáztam, futottam. Minden dokumentálva van, csak kellene egy szabad hét, hogy summázzam. :)Így utólag nagyon örülök, hogy így alakult az életem. Visszagondolva tinédzser éveimre a sport, a triatlon adott egy tartást az egésznek. Nem is tudom mit csináltam volna a suli és a házik után rám szakadt szabadidőmmel, ha nem kellett volna edzésre rohanni. Emlékszem középsuliban, hogy alig vártam, hogy kicsöngessen, már rohantam is a villamoshoz, mert tudtam, hogy melyik járattal érem el a HÉV-et. Persze az ebédet is itt fogyasztottam el, mert nem volt idő máshol. Valami nagyon hajtott, és ez nagyszerű dolog volt! Ebből merítem még most is az erőt, amikor nehéz. Ott alapoztam meg valamit 15 évesen…

Tegnap edzéstartás után kijöttem a Hajós elé, és becsuktam a szemem. Húsz éve is itt vártam a rajtot a dísztéglás bejárat előtt, aggódva. Emlékszem a klubtársak akkor magyarázták el mi a depó, és hogy kell benne mozogni Van is erről valahol egy megsárgult, poros fényképem…majd előkeresem és beszkennelem. Végül a versenyen valahol a harmadik harmadban értem célba, teljesen összetörve, „soha többet érzéssel” a szívembe. De két hónappal később már duatlonokra jártam, és kezdett alakulni minden. Szép idők voltak! Majd egyszer írok egy visszaemlékezős blogsorozatot. Vannak versenyemlékek dögivel….pontosabban csak azok vannak!

Más dolog miatt is nevezetes a mai dátum! Még egy hónap van hátra a VB-ig!

Jól halad a felkészülésem. Érzem, hogy jó volt a két hét szünet augusztus elején. Így újra tudtam építeni mindent. Nagyon motivált vagyok, és van kedvem edzeni. Bárhogy is alakul kint a verseny, már elégedett leszek, hiszen mindent megtettem. Remélem lesz erőm a maradék időben is edzeni, és megvéd az őrangyalom a sérülésektől, betegségektől.

On my way on the road to Kona…