Az előző bejegyzésem után erősen gondolkodóba estem.
“Mit panaszkodom, meg siránkozom, miért nem örülök egyszerűen ennek az eredménynek?”
Mögöttem nincs orvosi csoport, vagy edzőgárda, masszőrök és fízikoterapeuták hada. Egy nagyszerű egyetem az ELTE és egy egyetemi klub, a Poythlon klub áll mögöttem masszívan. De semmilyen versenysportról vagy élsportról nincs szó. Ehhez képest a világ legnagyobb triatlonversenyén a legjobb százba tudtam verekedni magam! Ez a nagy szó!
Nagyon sok munka volt emögött a teljesítmény mögött. Egy fél élet munkája! Ezt nem veheti el tőlem már senki. Az is biztos, hogy ide nem tudtam volna eljutni nagyon sok ember odaadó munkája nélkül. Az élet, vagy a jóisten nagyon szerethetem engem, hogy ilyen emberek vesznek körül, és feltétel nélkül segítenek. Így feléjük sem tehetem meg, hogy siránkozok és a hibákat keresem. Erre bőven ráérek még! Örülni akarok, hiszen egy nagyszerű eredménnyel ajándékoztam meg magam és a csapatom. Semmi okom keseregni!
Még egyszer nagyon szépen köszönöm azt a gratuláció-áradatot, és támogatást amit tőletek kaptam. Nagyon sokat jelent ez nekem, és nem szeretném hogy azt higgyétek ilyen kesergő, siránkozó, pesszimista ember vagyok.
Szerintem sikerült a maximumot kihoznom a helyzetből amit elém állított a sors, és a 20 éves tapasztalat, tudatosan felépített munka meghozta gyümölcsét.
Felesleges a legjobbakhoz mérnem magam, hiszen közöm sincs azokhoz a körülményekhez amiket ők érnek el. Abban viszont nagyon jó vagyok, hogy ami nekem adatott azzal tökéletesen tudtam élni.
Szeretnék mindenkit aki olvassa a blogom meghívni egy élménybeszámolóra, amit valószínűleg november közepén fogok tartani a Hawaii-i utamról! Erről majd még részletesen írok, úgyhogy olvassátok figyelmesen a honlapom!
