KisTri Team SE

Ilyen nehezen még nem kezdtem blogbejegyzésbe. Nagyon fáradt vagyok még mindig. Ennyire kimerültnek talán még egyetlen ironman után sem éreztem magam. Hosszú nap volt, de megérte végigküzdeni minden egyes méterét a távnak. A fizikai kimerültség csak időszakos, de amit véghezvittünk az örök, és az idő múlásával minden megszépül.

Először arra gondoltam, amikor klaviatúrát ragadt, hogy részletesen leírom a múlt szombaton velem történteket. Aztán arra, hogy mégsem fogom ezt megtenni, hiszen mindenki láthatta a küzdelmeimet, és nem szeretném ismételni, hogy mennyire fájt, mennyire rossz volt és meleg…stb, mert ezt rajtam kívül 482 ember ugyanígy átélte. Igen, meleg volt. Igen, nagyon fájt. Viszont amit az ember abban a 9-10-11-..16 órában végigél, az egy év, vagy időszak lényege. Lezárása mindennek, amit az előző hónapokban elkísért bennünket nap mint nap.

Végül mégis szeretnék kicsit részletesebben megemlékezni erről a napról, hiszen ez adott értelmet az előző időszaknak. Ezzel keltem és feküdtem. Ez az érzés volt velem a hosszú edzéseken. Így helyes!

A rajt elképesztő volt. Ennyi embert még sosem láttam itt. Nagyszerű érzés volt végigélni a rajt pillanatát. Azt a felemelő néhány másodpercet, amikor a zene a csúcsponthoz ér, és eldurran az ágyú. Aztán éles váltás után a befutás zűrzavara, és a tejsav lassú eluralkodása a mozgáson. Innen jön a küzdelem önmagunkkal. Innen már egyedül vagyunk. Ezért nehéz igazán az ironman. Az ember egyedül van az érzéseivel, és nehéz szavakba önteni mit is érez ebben a fél napban. Fájdalom, kimerültség és egy megmagyarázhatatlan érzés egyvelege.  Egy olyan érzés, amitől ez a sport a világ legkeményebb sportja.

Bringára pattanva a végtagokban érezhető sajgást és a szédülés érzést, amit lassan átvesz a monotonitás, az Iharosberény utáni végeláthatatlan egyeneseivel. Aki agyban itt nem erős, az megtörik hamar. Aztán jön a hőség, és az első beérkezés a Nagyatádra. Órák óta várja a versenyző, hogy végre odaérjen, és találkozzon a segítőivel és a szeretteivel. Aztán fél perc alatt túl is van rajta, és megint magányosan rója a kilométereket a perzselő pusztaságban, amit az út ütemes rezgése tesz még elviselhetetlenebbé. Ezt az érzést a falvak lelkes szurkolótáborai törik meg kicsit, és öntenek bele egy kis emberi oldalt. Most először gondolkodtam el ezen a verseny közben. Ez a sok ember, aki kijött például Segesdre szurkolni és kiabálni. Egészen bulihangulatot teremtve a pálya szélén. Ez annyira más érzés és inger. Ha 20 másodpercre is, de kiszakít a mókuskerékből, amibe ülünk. Jó volt! Köszönjük!

160km után az ember már nem gondol semmire. Egy négy éves értelmi színvonalán kerekezik a végtelen felé. Csak a mozgás, ami öröknek tűnik. „Soha nem ér véget” – gondolja magában a sportoló. „Egyszer minden véget ér” – ezzel nyugtattam magam. És egyszercsak elfogyott a táv és újra megpillantottam a Nagyatád táblát. „Végre hazaértem!”

A maraton már egy új fejezet, mégis ugyanaz a könyv. Az előzmények nélkül nincs is értelme. Viszont az igazi történet itt kezdődik. Ami eddig volt, az csak a bevezetés. Innen jön a küzdelem. Minden méter, amit itt megteszünk, közelebb visz a célhoz. Mert „az út a cél”!

Mindegy, hogy milyen gyorsan, csak haladjak előre. Csak előre! Mindenkinek eljön egyszer a kalapácsos ember. Engem először a harmadik körben suhintott meg ütlegével. Szerencsére ez nem volt olyan erős, így vissza tudtam térni. De tudtam, hogy ha egyszer elindulok a leejtőn, akkor csak a zuhanást tudom kicsit lassítani. Ez a hatodik körig sikerült. Innen már csak a küzdés maradt. Vánszorgás a 44 fokos aszfalton. De be kellett fejeznem, mert így volt értelme. Meg sem fordult bennem az F betűs szó, amit gondolni sem szabad ilyenkor. Nem is tudom mi fájt volna jobban. Feladni, vagy folytatni.  „Folytatni kell” szólal meg valahonnan nagyon mélyről egy hang, amit próbál egy ösztönösen ismétlődő „hagyd abba” túlkiabálni. Ilyenkor számít nagyon mit kap kívülről az ember. Bea most is velem volt. Folyamatosan öntötte belém az erőt. Ott volt velem a 40 fokban, és terelt a cél felé. Nagyon köszönöm neki ezt!

Amikor végül az utolsó körre fordultam már tudtam, hogy vége lesz hamar. Kicsit sajnáltam, hogy ott kellett hagynom a többieket és a pályát. De minden, ami elkezdődött végit ér egyszer! Nekem véget ért 9óra 11perc 37másodperccel a kezdete után.

A verseny után sokat gondolkodtam azon, hogy nekem ez most siker vagy kudarc. Egy versenysportoló hajlamos csak az eredményt hajszolni. Ha nem első akkor marad a magyarázkodás. Aztán amikor vasárnap az eredményhirdetés előtt odajött hozzám egy sporttárs, félig könnyes szemmel a meghatottságtól, és őszintén megszorította a kezem tudtam, hogy ez egy nagy dolog volt! Nem sokat beszéltünk, de mindent láttam a szemeiben! Köszönöm!

Ha belegondolok abba, hogy honnan indultam tavasszal, és visszaidézem az akkori eseményeket, akkor csak és kizárólag elégedett lehetek azzal, amit véghezvittem. Mint egy álom. Még most sem hiszem el, hogy ez megtörtént, hogy ott állhattam veletek a 2013-ban a Gyékényesi bányató partján július 27.-én reggel 7:25-kor, és várhattam Vangelis zenéjét.  Most is meghatódok, ha erre a pillanatra gondolok.

Boldog vagyok, hiszen csapattársaim mind egy szálig célba érkeztek! Sajnáltam őket otthagyni a pályán amikor elfogytak a kilométereim. De boldogultak nélkülem is!

Nagyon büszke vagyok rátok, és óriási erőt adtatok nekem az előző hónapokban!

Gratulálok nektek, és kívánom, hogy ez a nap örökre megmaradjon az emlékezetetekben, mert ez egy nagy nap volt!

Hajrá POLYTHLON!