KisTri Team SE

Lassan kihagyhatatlan programmá épül be az életembe a hagyományos őszi Nike Félmaraton. 2010 óta minden évben ott vagyok és rohanok végig a városon több ezer sporttársammal. Ez idén sem volt másképpen, csak néhány dolog változik. A város egyre szebb, a tömeg egyre szélesebb, a rohanás pedig egyre nagyobb.

Idén kivételesen, az elmúlt évekhez képest lemondtam az őszi triatlon versenyekről és inkább a futószezonra koncentrálok. Eddig sosem sikerült ezt megtennem, pedig a legnagyobb futófesztiválok ilyenkor vannak. Végre ki akartam/akarom próbálni, hogy milyen csak futásokra készülni. Ez a félmaraton is az egyik célpont volt a versenyterveim között, így az előző egy hónapban tudatosan hegyeztem a formám erre a vasárnapi napra. Ezt kicsit megspékelte egy tegnapi teljes napos szüret, amit Beáéknál csináltunk. Persze ezt fel lehetett fogni egy jó kis erőnléti edzésnek is, mivel én voltam a hordár, vagyis a szőlőktől én talicskáztam/cipekedtem a cuccot a feldolgozó helyre. Nem mondom, hogy kiugrottam a bőrömből a frissességtől délután 3-ra, de tudtam, hogy ez semmi egy ironmannek, és egy jó kiadós alvás rendbe fogja tenni a dolgokat

Szóval akkor térjünk rá a mai napra. Korán keltünk, mert még enni akartam egy kevés házi kakaós kalácsot reggel csak hogy minden a helyére kerüljön Mivel három kilométerre lakunk a Városligettől, így egy „kimerítő” 15 perces pedálozást követően már a nevezési sátornál is voltunk Beával. Szegénykém idén csak irigykedve kísért el, mivel nem volt ideje felkészülni. A kissé nehézkes rajtszámfelvétel után már lassan a bemelegítésre koncentráltam. Pár kili laza futás, és már orientálódtam is a rajtzónákhoz. Tanulva az előző évek történéseiből idén próbáltam elkerülni a tumultust és már 15 perccel a rajt előtt ott toporogtam az OB zónánál. Szerencsére a szervezők is tanultak és nagy helyet hagytak a legjobbaknak és az előre jelzett célidő alapján sorakoztatták be a népet, amit később 3 hullámba küldtek a város felé, akár a cunami a földrengés után.

Okosan, visszafogott tempóban indultam neki, de ez is azt jelentette, hogy az első kili 3:15 lett a 3perc helyett. Eddig években mindig bejött a lassú kezdés taktika, és ezt idén is így terveztem. Viszont az előző hetek céltudatos gyorsító edzéseivel azt értem el, hogy a savtűrő képességem feljebb ugrott és a 3:20-as tempó már kocogásnak tűnt

5km pont 17perc lett. Ez éppen annyi volt mint tavaly, így megnyugodtam és boldogan konstatáltam hogy jó futókkal vagyok körbevéve, úgy mint Beda Szabi, Bartos Dávid… Átrohantunk Budára és innen jött egy könnyebb rész. A budai alsó rakpart mindig nagyon csalóka. Itt általában hátszél van és enyhén leejt az út a Duna folyása miatt. Szóval csak nyugi, mondtam magamnak, de nem bírtam megállni hogy az addigra kialakult kis csapat élére álljak és szinte flow érzéssel vezessem le őket a Műegyetemig. Na itt volt egy kis szenvedés, de haladtam velük továbbra is, és a csapat kicsit bővült a leszakadók begyűjtésével. Az órám 34:14-et mutatott a 10kilis pontnál, de a hivatalos mérés szerint valamivel 34 perc alatt értünk ide (33:58). Nem tudom mi az igazság, de szerintem mindegy is. Innen a pesti oldal szépségeit csodálhattuk meg miközben azért az eufórikus érzést lassan átvette a „már nem is esik olyan jól” majd később „az anyját ez már fáj” amit a „vége lehetne már” váltott fel :). Szerencsénkre nem volt olyan szél mint az eddigi években, így a 10 és 15 km közötti 5kilis szakasz jobb lett mint az ezt megelőző (17:11). Bartos Dávid és Beda Szabi 14.5-nél, a Dráva utcánál aknát találtak és robbantottak. Na itt érte el a savszintem megtelt szintet és ez már ingerhatáron felül volt. Lemaradtam.

Tudtam, hogy innen jön a legnehezebb szakasz benne a felsőrakpartra történő felfutással, a Kossuth téri kanyargással és az ominózus Nyugati téri felüljáróval, ami szerintem mindenki mumusa. Fájt rendesen, de tartottam a távolságot az előttem futókkal. Szabi addigra már ellépett egy behozhatatlan távolságra, de Dávid még nem tűnt messzinek. A westendi bujkálást követően összeszedtem mindent, ami még a tarsolyomban maradt és próbáltam minél nagyobb lendülettel elfutni triatlonos versenytársam mellett. Innen már csak 1.5kili volt hátra, de érzésre nagyon nem hasonlított futásra amit műveltem. Koch Norbi klubtársam, aki kicsit kísért itt bringával úgy próbált nyugtatni, hogy „baromi jól haladsz”-okat ismételt el 100 méterenként. Köszönöm Norbi, ez kellett!

A Hősök teréhez érve már nagyon fájt. Ki akartam szállni már a versenyautóból, mert túl volt már melegedve a motor és közel volt a hűtővíz felforrása. Ráadásul Dávid lihegése sem akart halkulni, így tudtam, hogy a végén rá kell még dobnom az utolsó lapát szenet a már így is forró kazánra. Sikerült!

1:12:54!

Ez új egyéni csúcs! Eddig még sosem sikerült 73perc alá vinnem a félmaratoni időt sehol. Ez megközelítőleg 3:26-os áltag kilométerek.

Csak egy kis visszatekintés az előző évek félmaratoni idejeire, amiket ugyanitt produkáltam:

2010: 1:14:42

2011: 1:14:31

2012: 1:13:46

Semmiféle lassulás nem látszik ebből, sőt!

Örülök, mert teljesen kifutottam magam, és végre áttörtem a 73perces álomhatáromat!

Innen maradt 5hét a maratoniig. A felkészülés ezzel egy nagy lökést kapott.

Gratulálok minden Gepárdtársamnak és Polythlonosnak, nagyszerűen futottatok!