KisTri Team SE

Sokat gondolkodok mostanában azon, hogy voltam képes 21 éven át megőrizni a motivációmat és megújulási képességemet a sport terén. Az, hogy valaki fanatikus vagy elvakult nem elég, mert két évtized alatt minden unalmassá válik és előbb-utóbb kifut az ember érdeklődési köréből, vagy ellaposodik.

Mégis a mai napig imádom ezt a sportot, és minden ősszel boldogan vetem bele magam a következő évi felkészülésbe. Mégis mi vezethetett ide? Mindig megkérdem magamtól. Rengeteg nehézségen és küzdelmen át ugyan, mégis jól telt el ez a sok idő. Nem mondom, hogy nem lehetett volna jobban csinálni, sőt! Csak jobban lehetett volna! De hát ez vagyok én, így oldottam meg a helyzeteket anno és most.

Amikor 1992-ben, 12 évesen belekezdtem a triatlonozásba azt részben önszántamból, részben szülői akaratra tettem öcsémmel. Mivel addig öttusáztunk de meguntuk, kerestük az újdonságot. Akkoriban (90-es évek elején) a triatlon egy nagyon új dolog volt, és szinte egyik-napról a másikra belecsöppentünk ebbe a világba. Hihetetlenül szerettem és szerencsére az akkori klubunkon belül is hasonló korú srácokkal tudtunk együtt sportolni. Nagyon jó kis társaság volt és természetesen a rivalizálás is egészséges szinten lebegett a levegőben. Abszolút amatőr felfogás volt, némi szigorral azért megfűszerezve. Ez meglehetősen éles váltás volt nekem az addigi UTÉ-s keménykedős úszóedzések után, ahol azért csattant párszor a papucs a hátsón. Szóval gyerekként pozitívan éltem meg mindezt, pedig el lehet hinni, hogy én is egy átlagos srác voltam. Ha lehetett, akkor én is inkább ellógtam a futást Szüleim nem is erőltették ezt túlzottan, de kötelező volt valamit sportolni. Ezért áldom őket a mai napig!

Imádtunk öcsémmel versenyekre járni. 1993-ban szüleink elvittek szinte az összes nevezetes versenyre (Balassagyarmat, Kisköre, Nyergesújfalu…) És csakúgy, mint az edzések terén, nem követelték meg tőlünk a jó szereplést! Ha elmentünk egy versenyre, akkor csak az egyedüli követelmény az volt, hogy menjünk végig a pályán. Ezek a versenyek önfeledt hangulatban, POZITÍVAN teltek. Ez az egészséges attitűd segített hozzá ahhoz, amit a mostani szülők többsége nem ért meg teljesen. Ha hajtja a gyereket, akkor az idővel ki fog égni.

Nem kell 12-13 évesen győzni! Élvezni kell a versenyzést és a felkészülést! A helyezés másodlagos, a következetesség a lényeg!

Ebben a helyzetben még az is sokat segített, hogy meglehetősen későn érő típus voltam/vagyok. Így a korombeli srácok mindig egy fejjel magasabbak voltak, és természetesen emiatt mindig a mezőny második felében végeztem. Édesapám ezt mindig mondta nekem. „Ne izgulj, eljön majd a Te időd, mert amikor ők már megállnak a fejlődésben, Te akkor fogsz elindulni” És ez így is volt!

15-16 évesen helyeződött tudatosabb alapra minden. Ekkor értem be fejbe is jobban. Itt már én akartam csinálni és nem a szüleim. Tehát magamba érlelődött meg, hogy „győzni akarok” és nem az edző vagy a szüleim „vertek” ebbe az irányba. És ez a belső akarás a legfontosabb! Ezt nem érti meg sok szülő! Ugyanakkor ami ebben az egészben még inkább az én malmomra hajtotta a vizet az a retardáltabb fizikumom és a 12-15 éves korom közötti visszafogottabb (nem nyírós) edzésmunka volt. Óriási szerencse, hogy tudattalanul így alakult. Így 16 évesen ott voltam, kialakulóban lévő testalkattal, de már terhelhető fizikummal, sérülés és kiégés veszélye nélkül! Ez a titok!

Ez ugyanígy érvényes a felnőtt, amatőr sportolásra is. Mindig belülről fakadjon az akarás, és ne valaminek, vagy valakinek a megfelelési kényszere hajtson le minket az edzésre. Emellett a saját fizikai valóval  és képességekkel való tisztában levés és az ehhez mért okos tervezés teszi ezt az elegyet olyanná, amiben kiteljesedhetünk és sikeresek lehetünk!