Blog
EGY ÉV
Napra pontosan ennyi idő telt el azóta, hogy levették a karjaimról a gipszeket tavaly áprilisban. Rengeteget gondolok még mindig erre az időszakra. Mármint, hogy 58 nap alatt sikerült felkészülnöm ebből az állapotból a Balatonman 70.3 távra, és célba érnem nem is rossz helyen :).
Többféle nézőpontból lehet megmagyarázni, hogy képes valaki kevesebb, mint két hónap alatt kettős kartörés utáni rehabilitációs időszak közben felkészülni egy ilyen kihívásra. Emlékszem, amikor levették a gipszeket a karjaimról úgy érzetem, mintha nem is az én testrészeim lennének. Szinte el is felejtettem már, hogy kell használnom őket. Mintha porcelánból lettek volna a karjaim, úgy vigyáztam rájuk az első pár napban, mire rájöttem, hogy maximálisan terhelhetem, mármint amennyire engedik a két hónap tétlenség okozta beszűkültségtől.
Heti háromszor négy órában jártam a rehabilitációra (elektro-stimuláció, gyógytorna, mágnes-terápia), amikor már toltam a hosszú bringázásokat. Emlékszem, hogy mennyire elfáradtak ettől a csuklóim, mármint, hogy tartanom kellett magamat órákon keresztül a kormányon. De valami iszonyatosan erősen dolgozott bennem, ami feledtette minden fájdalmamat. A szabadság utáni vágy, és hogy mindennél nagyobb örömöt okozott, hogy végre csinálhatom, amit akarok.
Szóval visszatérve a nézőpontokra. Két alapvető világszemlélet alapján lehet megmagyarázni ezt a gyors gyógyulást és a Balatonman-en aratott győzelmemet 58 nappal a gipszlevétel után.
Az emberek első csoportja az abszolút materialisták. Azt mondanák, hogy „Gyula, benned 22 év munkája van, mit csodálkozol, hogy 58 nap alatt felálltál ebből a „kis” sérülésből”. Sőt! Még jót is tett neked ez a két hónap teljes off, mert kipihented magad.
Persze lehet, hogy ez az igazság, de egyre inkább hiszek egy alternatív magyarázatban, ez pedig a belső energia és valami láthatatlan erő jelenléte körülöttünk. Valami spirituális dolog, amivel kapcsolatban egy ilyen kemény sportágat űző ember mindig is szkeptikus, mivel egy pusztán fizikai alapokon fekvő tevékenységben kevés helyet kap az emberfeletti energia, vagy isteni közbeavatkozás. A szkeptizmusomban egy nagy szakadást jelentett a tavaly június 15.-én történtek. Hiszem, hogy nem csak én voltam ott a pályán, nem csak az agyam vezérelte idegpályákon az izmaimba eljutó parancs, és azok megfelelő fittségi állapota hajtotta a pedált, húzta a vizet és taposta az aszfaltot. Valami vagy Valaki volt még ott velem.
Nem szeretem a szentimentális magyarázkodást, de ez az óta foglalkoztat engem, és nagyon sokat gondolok erre.
Minden, ami nehéz volt és a vállamat kellett volna, hogy nyomja egyszerűen pont hogy felemelt. Ha belegondolok Apukám két héttel korábbi halála is ellenkező irányba kellett volna, hogy húzzon. Én amúgy is könnyen megtörő típusnak tartom magam. Illetve ha beüt valami gond, akkor visszafelé esek, nem előre menekülök. Akkor ott a pályán nem ez volt a helyzet. Tettem a dolgom, és szinte az első karcsapástól kezdve tudtam, hogy minden a helyén lesz és győzni fogok.
Érdekes dolgok ezek és érdemes az életet úgy élni, hogy az ember nem kesereg a bajain, hanem a kiutakat és a tanulságokat keresi. Ha ebből a nézőpontból nézzük, akkor ez az egész eset, és amik történtek egy lecke volt, amiből ha odafigyelek levonhatok a saját életemre következtetéseket, és kicsit megtalálhatom a helyem a világban.
Remélem más is erőt merít az esetemből. Mindig fel lehet állni, ahogy nekem is sikerült ha van akarat és cél amiért érdemes küzdenünk!
