KisTri Team SE

A 2000-es évek elején éppen kifutva a junior korosztályból nehezen találtam a helyem. A felnőtt korcsoportbeli versenyzők jóval erősebbek voltak nálam, így volt pár nagyon nehéz évem. Az U-23-as korosztályos bontás akkor mentőöv volt a korombeli versenyzőknek, de így is rengeteg nagyon ígéretes fiatal hagyta abba a triatlonozást. Nehéz időszak ez egy versenysportoló életében. Döntő többség abba is hagyja a sportolást a kilátástalanság és a bizonytalanság miatt. Körülbelül 10%-a a sportolóknak húzza még pár évig, mondjuk az egyetemi évek alatt még aktívan próbálkozik, de ezután tovább rostálódik a már amúgy is megtizedelődött mezőny. Ilyenkor a családi támogatás nagyon fontos, bár az is érthető, ha a szülők türelme is véges. A kudarc és a bizonytalanság egyszerűen benne van a rendszerben. Ez a nyomás, és a teljesítménykényszer hatására pedig a sportoló tudatalattijában feladja világbajnoki ambícióit.

Az én helyzetem sem volt különb ennél. A nyomás óriási volt. Igaz, hogy nekem sikerült (ha nem is egyenletesen), de fejlődnöm évről-évre. Rengeteg munkát raktam akkor bele a sportba. 2000-02 között rengeteget edzettem, aminek eredményeképpen a 2002-es U-23-as VB-n a legjobb magyar lettem az abszolút 14. helyemmel. Viszont utána képtelen voltam megismételni ezt a teljesítményt. 2003 kudarcokkal kezdődött. Valamit elrontottam.

Sosem voltam igazán gyors, viszont a sok munka bennem volt. Ezért ebben az évben úgy döntöttem, hogy megpróbálkozok életem első középtávjával. Nem volt vesztenivalóm. Akkor még nem fél-ironman, vagy 70.3 táv volt, hanem középtávú. Ez 2.5km úszásból, 80km bringából és 20km futásból állt. Tehát tulajdonképpen hasonlóan nehéz volt, mint egy fél-ironman.

Akkor a nagyatádi versenyen kívül az év legnagyobb dzsembolija a fonyódi középtávú OB volt. Mindenki erre készült! A pálya humánus volt, leszámítva egy-két kisebb emelkedőt a somogyi dombságban. A verseny rajtja pedig igazán látványos volt, ahogy strandolók tömege várta kíváncsian a startágyú eldurranását.

Visszatérve a versenyzésre. A nyár eleje szörnyűre sikerült. Két olimpiai távú világkupán is indultam, és mindkettőt feladtam. Totális mélypontra kerültem. Egyszerűen nem volt vesztenivalóm azzal, hogy rajthoz állok egy ilyen távon, itthon. Emlékszem, hogy három héttel a bajnokság előtt neveztem be, és erősen vakartam a fejem, mivel fogalmam sem volt arról, hogy mit kéne csinálnom ebben a 21 napban. Aztán kitaláltam egy edzéstervet, amit végigcsináltam. A verseny előtti héten már nagyon jó formába kezdtem magam érezni, de nem terveztem semmit, csak végig akartam menni a pályán és passz. Úgy voltam vele, hogy örülni fogok a célban, és büszke leszek a teljesítményemre, bárhogy is végződik a dolog.

Az úszás akkor nagyon jól ment nekem, és ezen táv menőihez képest jobb voltam, hiszen az olimpiai szakágban még a közepes teljesítményhez is gyors úszás kell. Lefürödtem a 2.5-öt 33 és fél perc alatt, ez amolyan bemelegítés volt akkor nekem a bringa előtt. A biciklire ülve aztán hamar a háttérbe kerültem. Jópáran hagytak le az elején, de nem törődtem velem. Csak végig akartam érni. Volt pár meredek a pályán még. A fordítóhoz érve (40km, oda-vissza pálya volt) Somogyváron láttam, hogy kb. 3 percre van csak az eleje a mezőnynek, és ez adott egy kis lökést. Szinte el sem hittem, amikor 65-nél már első voltam. Egyszerűen elindultak a lábaim a bringa második felében.

Elsőnek rombolhattam tehát be a fonyódi depóba a futás előtt! Borsózott a hátam. Az akkori egyik legerősebb hazai versenyzőt, Hóbor Pétert is magam mögé tudtam utasítani! Ez akkor óriási skalp volt (hacsak ideiglenes is ) Akkori rutintalanságom mintapéldája volt, hogy az egész versenyre mindössze egyetlen gélt vittem magammal, hiszen fogalmam sem volt róla mivel jár egy ilyen megterhelés. Tehát a futópályára fordulva kb 2 és fél óra versenyidőnél totálisan kiürültem. Mozogtak a lábaim, de nem repültek. Hamar visszaestem a harmadik helyre. Emlékszem, hogy Márta Lacival küzdöttünk a végtelenek tűnő fonyódi egyenesben (aki volt már ott, emlékezhet a nyaralók mögötti útra). Kellett pár perc míg a tudatom homályából valami kis fénysugár megsúgta nekem, hogy „Te ökör, cukor nélkül még gondolkodni sem tudsz tisztán” Előkotortam tehát a gatyámból azt a bizonyos Powergélt (mert még erre is emlékszem, hogy egy kék Powergél volt), és eljuttattam a megfelelő helyre. Csodák-csodájára utána táncra perdültek az alsó végtagjaim, és gond nélkül folytattam a menetet.

Hasonló érzésem volt, mint tavaly a Balatonman-en. „Mit keresek én itt elől? Nekem valahol a huszadik helyen kellene szenvednem, nem a másodikon, ehhez nincs jogom, én egy rövidtávos vagyok, nem ironman vagy mi?!”

Végül célba értem, és ez lett az eredmény: http://www.triatlon.hu/regi/verseny/2003/fonyod/fonyodabszolut.htm

Igaz, hogy beletelt még 4 évbe, amíg meggyőztem magam arról, hogy ezek a távok jobban fekszenek a habitusomnak, de utólag egyáltalán nem bánom, hogy csak 28 évesen kezdtem hosszútávozni. Nem vesztettem el a gyorsaságom, és az állóképességem is megvolt már ahhoz, hogy végül áttérjek. Így megmaradt a továbblépés lehetősége.

Viszont ez a fonyódi verseny volt az első jel, hogy mással kellene foglalkoznom. Vannak triatlonosok, akiknek egyszerűen nem pálya a gyors, sprint jellegű megmérettetések. Főleg azok, akik szeretnek sokat, hosszan edzeni, és nem tartják mindezt unalmasnak. Viszont azt sem bánják, ha néha el kell hagyniuk a komfort zónájukat. Nekik van kitalálva a középtáv, hiszen az ironman már egy más kávéház. Oda kellenek az évek és a rutin. Viszont egy közép-, vagy féltávon végig tud rombolni egy rutintalanabb fiatal csikó is. Rövid ahhoz, hogy igazán fejre-álljon rajta. Viszont a véleményem az erről, hogy 23-24 év alatt nem érdemes játszani a gondolattal, hogy valaki megpróbálkozik egy fél-ironman-el. Ehhez masszívnak kell már lenni, nem elég az ifjonti lelkesedés. Ezt “csontból” nem lehet megoldani.