KisTri Team SE

A tavalyi kettős kéztörésem végül happy-enddel ért véget, és (egyenlőre) maradandó fizikai hatások nélkül úsztam meg. Igaz, hogy most már örökre vasember lettem, de ez a bennem hagyott vas nélkül sem lenne másképp . Sajnos azóta viszont a lábammal kapcsolatban folyamatos balszerencse kísér. Még a téli futások alatt, amikor egyszer a Margitszigeten köröztem a latyakban, a 92-es busz megállójában léptem rá szerencsétlenül egy aszfalt-taréjra, és fordult magam alá a bal bokám Ezt két hétig nyögtem, nem bírtam futni. Szerencsére ezután látszólag minden szövődmény nélkül elmúlt az eset, viszont ennek közvetlen következményének látom a mostani elhúzódó Achilles-sérülésem.

Nagyon sokat kap egy versenysportoló lába, főleg a hosszú alapozáskor, kemény talajon végzett hosszú futások alkalmával. Az is igaz, hogy sokszor nem várom ki én sem a teljes gyógyulást, hanem amikor már kicsit jobban érzem magam megyek is ki futni. A túlerőltetés egy idősödő sportolónál már elhúzódó sérülésbe válthat át. Amikor 16 éves voltam azt sem tudtam mi az, hogy sérülés, most viszont egyre inkább azt veszem észre, hogy jobban kell figyelnem magamra, ha még sokáig szeretnék a hazai élmezőny tagja maradni.

Az idei Balatonman után éreztem először a fájdalmat az Achillesem sarokcsonti tapadásánál, de a verseny után pár nappal már folytattam a kemény futásokat, minek eredménye lett ez. Tulajdonképpen ez a diagnózis tökéletesen leírja a jelenlegi helyzetemet: http://www.easyinsole.com/hu/labbetegsegek/achilles-in-fajdalma/38/

Amikor elkezdek futni nagyon fáj, majd pár kilométer után kicsit enyhül a fájdalom. A legjobb ha gyorsan futok, hiszen ilyenkor az ín nem végez nagyobb mozgást, mivel folyamatos előfeszített állapotban van. Viszont másnap alig bírok járni Lassú, hosszú futásoknál pedig minden lépés kínszenvedés. Ennek eredménye lett, hogy az elmúlt szűk két hónapban alig sikerült 400kilómétert összehoznom. Innen a csökkenő teljesítmény, és szerintem az ironman-en nyújtott „futóteljesítményem” is részben ennek volt köszönhető

A budapesti versenyig is csak korlátozott mértékben tudok edzéseket végezni. Heti háromszor futok, amit mindig két nap szünet követ, mire annyira csökken a gyulladás, hogy újra futni tudok vele. Bemer-ezek, folyamatosan szedem a gyulladáscsökkentőket, amik így együttesen szép lassan hatnak, dehát ugyebár menetelni kell tovább, nincs megállás. Azonban ez az egész helyzet rányomja a bélyegét az edzésekhez való hozzáállásomra is. Nehéz úgy futni indulni nap mint nap, hogy az ember rákészül a kellemetlen fájdalomra

Nem vagyok egy panaszkodós típus, de gondoltam leírom tanulságként, mert már majdnem két hónapja tart ez az elkeserítő állapot. Tudok futni, de ha egy átlagos, hobby sportoló lennék, már tuti leállított volna egy sportorvos. Én viszont nem tehetem meg, hogy a szezon közepén abbahagyom a futóedzéseket, így reménykedek abban, hogy a budapesti versenyig kibírja, és ott is sikerül majd egy gyorsat futnom ebből a korlátozott mennyiségből. Utána viszont hosszú szünetet tervezek, legalább október elejéig kihagyom a futást az életemből, remélve, hogy az alapozás kezdetére újra helyrejön. Biztos vagyok benne, hogy pár hét teljes leállás majdnem tökéletesen megszünteti majd a dolgot, mivel most is egy hullámvasútként élem meg ezt az egészet. Vagyis ha nem futok akkor kicsit javul mindig.

Nehéz ilyenkor mérlegelni, hiszen képes vagyok futni, főleg gyorsan, adrenalin hatása alatt, de ez biztos nem egészséges így, és benne van a kalapban egy sokkal komolyabb sérülés is. Tanulság ebből az egész esetből az, hogy sokkal jobban kell koncentrálni az edzések alatt is hogy hová lépek, milyen kopott/elhasználódott cipőben futok. Az élsportban nincs helye az ilyen amatőr hibáknak, mert egyszerűen nem tehetem meg. A testem állapota nekem még fontosabb, mint egy átlagembernek, hiszen hétről-hétre csúcsra kell tudnom járatni. Ilyenkor értékeli nagyra az ember az egészséget, ha valami nem kerek.