KisTri Team SE

Imádok triatlonozni, életem ez a sport. Úgy érzem magam még most is a versenyek előtt, akár 20 évvel ez előtt. Izgalom, várakozás jó értelembe vett idegesség. Ez nem változik sosem, ez az ami éltet, ezért csinálom/csináljuk ezt a gyönyörű sportot.

Gondolom pont ugyanígy a sportág szeretete motiválja a szombathelyi szervezőgárdát is, hogy 30 éven keresztül, folyamatos lelkesedéssel szervezik meg minden évben ezt a nagyszerű versenyt. Köszönjük, hogy van a Vasi Vasember!

Először 1997-ben tettem tiszteletem a szombathelyi Csónakázó-tó környékén, akkor még sprint távon, de tulajdonképpen az elmúlt 17 évben többé kevésbe mindig ott voltam a vasi megyeszékhelyen.

Egy kis történelem a Vasi Vasember szerepléseimből:

1997 (sprint táv): abszolút 3. hely

1998 (junior): 4. hely, anszolút 11. /2:01:18/ http://www.triatlon.hu/regi/verseny/98/Szhely/index.html

2006 abszolút 6. /1:52:59/ http://www.triatlon.hu/regi/verseny/2006/szhely/vasember.htm

2008 abszolút 11. /1:47:49/ bolyozós LEGJOBB FUTÓIDŐ: 33:23 http://www.triatlon.hu/regi/verseny/2008/szhely/szhrov.htm

2011 abszolút 3. /1:51:32/ http://www.triatlon.hu/regi/verseny/2011/szhely/szhabsz.htm

2012 abszolút 1.! /1:51:43/ http://www.triatlon.hu/regi/verseny/2012/szhely/szhabsz.htm

2013 abszolút 2. /1:50:28/ http://www.triatlon.hu/regi/verseny/2013/szhely/amator.htm

Ugyanakkor a Vasi Vasember sosem egy célverseny, mindig “csak” egy edzés vagy felkészülési állomás, aminek azért elég erős presztízse alakult ki az elmúlt években. Itt mindenki jól akar menni, hegyezni kicsit magát és a formáját. Azt sem feledhetjük, hogy már évek óta az amatőr OB helyszíne is.

Ennyi bevezető után nézzük hogy sikerült az idei Vasi Vasemberem

Ha lehet mondani, edzésből érkeztem idén is Szombathelyre, de e mögé nem érdemes bujkálni, hiszen aki jó, az kicsit leterhelten is jó. Aki pedig gyenge, azon pedig úgysem segít két hét pihenés.

Szóval úgy érkeztem szombat reggel Szombathelyre, hogy kiadok mindent, ami bennem van. Nincs taktika, nincs okoskodás, csak maximális erőbedobás.

A leérkezést követően tettem a dolgom, bedepóztam, bemelegítettem, és felhúztam a neoprénem! Bizony, neoprén szót említettem. Ahányszor indultam itt, még nem emlékszem, hogy prémes úszás lett volna. Abszolút jogosan engedélyezték a ruha használatát, hiszen mindössze 21 fokos volt a Csónakázó-tó vize. Meglehetősen fázós vagyok, így húztam a vízbemenetelt  végsőkig. Azért 8 perc bemelegítésre hagytam időt, majd elhelyezkedtem a jobb szélén.

A dudaszó után maximálisra pörgettem a karjaim fordulatszámát, ami még engem is meglepett. Mármint az, hogy képes vagyok még ilyen sprintet kivágni a rajtot követően Az első bójához nagyjából 8-10. helyen érkezhettem. Volt pár adok kapok, de ez hozzátartozik a pozíció leosztásához. Fájt kicsit, és valahogy nehéz volt a levegővétel, főleg a túl oldalon. Az első kör után szépen haladtam, de folyamatosan maradtam le a vezető úszóktól. A második kör végére ez a különbség másfél perces hátrányra dagadt a leggyorsabb úszóhoz képest. A végső győzelemre esélyesek nagyjából 1 perccel előttem hagyták el a vizet. Ez még elfogadható hátrány. A vízből kifelé a depóba befutva dobtam egy leszúrt Rittbergert, de nem érkezett rá pont senkitől, pedig jó lett volna a végén pár 10 pontos A jobb tenyeremről és könyökömről lejött a plezúr, de ezt csak a véres könyöklő-bandázs tudatosította bennem, amiből vizet tudtam volna facsarni a bringázás első 5 kilométerében.

Asszem erre mondják, hogy “csőmax”, “ing-gatya”. Benőcs Zoli sporttárs mögött nem unatkozik az ember sohasem bringán Vele haladtam végig a kerékpáros rész folyamán, miközben daráltuk be az ifjú titánokat. Ahogy lenni szokott Pornóapátiban már a top 3-ba tekertünk, már csak Flander Marci és Hankó Dávid volt előttünk. Utóbbi srác abszolút látótávolságon kívül tekert. Kemény menet volt, nem unatkoztam. Úgy tűnik kezd kijönni az elmúlt hónap sok ezer kerékpáros kilométere. Éreztem az erőt, de azt is, hogy kicsit fáradtan érkeztem a versenyre. A medencém körüli izmaim eléggé befáradtak a végére a nagy áttételtől. Így az utolsó pár kilire visszaelőzött Zoli. A depóba közelítve tehát abszolút harmadiknak érkeztem, mert sikerült Marcit is lehajtanom az utolsó részen.

Ilyenkor nagyon kattognak a kerekek, oszt-szoroz az ember, és latolgatja saját esélyeit a záró szám előtt. Van egy kis idő végigfuttatni egy rövid programot a hardveren. Szóval arra jutottam, hogy Hankó Dávid előnye behozhatatlan, marad a második, harmadik hely. Egy csoportban szállt le velem a kerékpárról két ki-ki futó, vagyis Tarnai László és Flander Marci. Ők ketten bombaerősek, így tudtam, hogy nagyot kell rohanni. Annak rendje és módja szerint kiromboltam a depóból, és forgolódás nélkül szemellenzősen, mint a versenyló rohantam végig a tóparton. Hallottam, hogy valaki lohol közvetlenül mögöttem, de nem mertem hátranézni, nehogy megadásnak vegye Végül kiderült, hogy Marci volt, és Tarnai Laci is ott van a három fős vonatban. Utóbbi srácot nem tudtam tartani, elfutott mellettem. Innentől újabb számvetés következett, cél a dobogó! Megvédeni minden áron. Ez egy ezred másodperc volt, és a taktika változott. Próbáltam Marcit leszakítani, így blöffből ráálltam Lacira, és mentem vele amíg értelmét éreztem. Ez jó húzás volt, mert lassan, de biztosan szakadni kezdett a srác mögülem. Aztán amikor azt éreztem, hogy biztos a hátrány, elengedtem Tarnai Lacit, mert ha megyek vele, saját kardomba dőlök. Erősebb volt, ennyi.

A futás egyébként nagyon jól ment. Önmagamhoz, és a jelen állapotomhoz (Achilles sérülésem) képest szuper érzés volt. A 10km ideje végül 35:12 lett. El sem tudom képzelni, hogy tudtam ugyanezen a futópályán 2008-ban 33:23-at repeszteni. Akkor még gyors voltam Azért most sem panaszkodhatom, mert végül harmadikként értem célba.

Nagyon jó érzés, hogy még mindig a triatlon hazai élmezőnyéhez tartozom olimpiai távtól az ironman-ig.

Az összidő pedig az elmúlt 4 év legjobb egyéni ideje lett, mégpedig 1:49:44. Ehhez azért kellettek az ideális körülmények.

A Polythlon csapata is nagyszerűen helyt állt. Férfi felnőtt csapatunk aranyérmes, a hölgyek bronzérmesek lettek.

Gratulálok mindenkinek!

Már csak 12 és fél nap az ironman-ig. Szerdáig még nyomom a hosszabb edzéseket, onnantól viszont tapering.

A nyár derekához közelítve, a fülledt nappalok és legrövidebb éjszakák környéke szinte felkínálják magukat az éjszakai futó-, és egyéb banzájoknak. A Night Run egy igencsak hiánypótló esemény, hiszen nincs igazán nagy (belvárosban) zajló futóverseny Budapesten.

Úgy gondoltam ezt nekem sem szabad kihagyni. Mivel benne vagyok a felkészülésbe, kicsit nehéz volt beilleszteni egy éjszakai rohanást a sok hosszú edzések sorába, de úgy gondoltam, hogy ez ad majd egy csavart az egész ironman-re készülésnek, és ha ezt kibírom, akkor az csak előre lök majd engem. A pénteki 7órás edzésnapot követően volt 24 órám, hogy magamhoz térjek, és előkeressem a versenyfutó lábaimat. Meglepően gyorsan sikerült regenerálódnom szombat délelőtt kocsimosás/takarítás közben :), így már délután a szokásos nyújtó-sorozatom közben éreztem, hogy kilazultak a kötött izmok.

A Night Run-ra párommal, Beával mentünk. Ő 6.5km-t, én egy félmaratont vállaltam, bár nem teljesen egészségesen mentem ki a Batthyány térre, mivel hetek óta egy makacsul elhúzódó Achilles-gyulladással küszködök :(. Reméltem, hogy nem lesz vele gond. Próbáltam mindent bevetni ennek érdekében, komressziós bokaszorító+zokni, kenceficék, gyulladáscsökkentők…

Nagyszerű helyen rendezkedett be a versenyközpont. A Batthyány tér abszolút adja magát egy ilyen sporteseményhez, hiszen minden a közelben van, ugyanakkor frekventáltsága miatt, az arra tévelygő turistáknak is felkínálják az alkalmat egy kis szurkolásra. A rajt és célkapu az alsó rakparton volt, így innen indultunk, és itt is fejeztük be a futást.

A rajtot követően nem vicceltek a szervezők, a lehető legrövidebb úton küldtek minket fel a várba. Ez azt jelentette, hogy volt benne pár meredek kaptató már az első kilométer után.

Sokszor futok este a városban, de ez az élmény teljesen más volt. Hihetetlenül jó érzés ezredmagammal végigfutni a nevezetes helyeken. Nagyon tetszett!

A várnegyed változatosságát azután a rakpart egyenes monotonitása törte meg. Ez hirtelen annyira más volt a kanyargós dimbes-dombos utcák után, hogy nem is igazán találtam rögtön a helyes tempómat. Úgy éreztem túl gyorsan futok egy félmaratoni távhoz, így kellett pár perc, mire normalizáltam a szívritmusom és átgondoltam, hogy most 16 kilométer rakpartfutás vár rám.

Unatkozni viszont nem unatkoztam, rengetegen szurkoltak az út széléről, és a Rákoczi híd után visszafelé a szembe jövő tömeg óriási motivációt adott. Nagyon köszönöm a szurkolást! Végig rázott a hideg, miközben én is késztetést éreztem, hogy amennyire az erőbedobásom engedi egy-egy “hajrá”-t, vagy “gyerünk”-et kipréseljek. Félnem ugyan nem kellett a pozícióm miatt, de hát elkapott a versenyláz.

Mikor aztán újra a Batthyány térre értem már féltávnál tartottam. A versenyközpont és éjszaka hangulata adott az egésznek egy egyedi hangulatot. Jó volt látni a tömeget, és hogy ennyi ember futott tegnap este. Igazán nagyszerű, hogy ennyire nő a sport népszerűsége, és sokan válasszák a futást és remélhetőleg később a triatlont.

Hosszú, unalmas szakasz következett. Egymagamban a „K” hídig. Csak a fáklyasor adott egy kis izgalmat a dolognak, amit a szervezők raktak ki végig a Margit hídtól egészen a Mozaik utcáig. Szép volt a sötét éjszakában a pislákoló lángok látványa. Lassan aztán elértem a pálya legészakabbi pontját, és innen már csak 5km volt hátra. A Tímár utcai felüljárótól aztán megint kezdett sűrűsödni a szemből jövők tömege, és megint megkaptam a szurkolást, biztatást, amit próbáltam visszaadni amennyire tudtam. Köszönöm még egyszer annak a sok száz futónak, akik a holtpontjukhoz közeledve vagy azon túl is odaszóltak/kiabáltak nekem egy “hajrá”-t!

A célegyenes ismét nagyon izgalmas volt, mivel egyszerre futhattam be a 12 kilométeres táv célbaérkezőivel.

Végül 1:18:10-es idővel értem célba (táv: 21.8km, szint: 158m)

Nagyon köszönöm Mukinak, a Maratonman depónak és sportirodának, hogy részt vehettem ezen az eseményen! Nagyon élveztem, és remélem lesz még alkalmam hasonló hangulatban futni!

Beám is nagyon szépen teljesített. Nagyon jól éreztük magunkat, és a futóeseményen kívül egy szép estét is eltölthettünk nagyszerű társasággal. Úgy érezhettük, hogy részei vagyunk a futótársadalomnak. Nagyon jó ehhez a csoportosuláshoz tartozni!

Múlt hétvégén volt szerencsém megtapasztalni északi szomszédunk közútjain kerékpározás ÉLMÉNYÉT! Így csupa nagybetűvel, mivel a pesti botrányos körülményekhez képest maga volt a paradicsom a Felvidék.

A menyasszonyom Almásfüzitői, így lassan evidencia szintű, hogy mindig a Komárom-Révkomárom útvonalat választom a kerekezésre, nem pedig a hazai utakat. Laza 20 perc tekerés mire elérem az Erzsébet hidat. Onnan több választási lehetőség is van. Maradok a Duna túlpartján és célba veszem az 50km-re lévő Párkányt, vagy mehetek északnak Érsekújvár vagy Gúta felé, illetve nyugatnak is lehet indulni a 63-ason Dunaszerdahely felé. Ezekből az utakból gyorsan indulnak leágazások pár kilométer elteltével, ami tovább négyzetezi a választható irányokat.

Röviden és velősen, „kerékpáros mennyország” a környék. Sorolom a pozitívumokat: nyugat-európai útminőség, toleráns sofőrök, nulla forgalom (még a főutakon is). És ami a legfontosabb, nincsenek bicikliutak, ami lassan a versenykerékpárosok mumusa. Itthon ugyanis bevett szokás, hogy amint ráfestenek a járdára egy sárga csíkot, (amit aztán kineveznek kerékpár-útnak) ezzel párhuzamosan betiltják a „főúton” való kerékpározást. Ezzel akarva, akaratlanul egy újabb döfést adnak az országúti kerékpározásnak. A határtól északra ilyen nincsen. Szélesebbek, biztonságosabbak az utak.

Idehaza nemcsak a forgalommal, és az idegbeteg morállal kell megküzdeni a kerékpárosnak, miután maguk mögött hagyják a várost, és végre egy óra kínszenvedés után rá lehetne feküdni a könyöklőre, jönnek a bicikliutas okoskodások (lásd.: Szentendre). Egész egyszerűen érthetetlen, és indokolatlan, hogy miért nem lehet körbetekerni a Balatont a 71-es és 70-es úton, hiszen mindkettővel halad párhuzamos felsőbbrendű út (8-as, és M7-es). Ugyanígy érthetetlen számomra a 12-es úti tiltás is, mikor ez az út a „semmibe” vezet, minimális átmenő forgalommal. Felfoghatatlan ez a túlzott korlátozás.

Ugyanakkor a legnagyobb problémának az összemosást látom. Egy versenykerékpáros célja teljesen más mikor a nyeregbe pattan, mint egy helyi lakosé, aki mondjuk „A” faluból akar átjutni „B” faluba. Mi nem ritkán érintünk 15-20 helyiséget is egy-egy edzésen, amin minél hamarabb át akarunk haladni, nem pedig azon belül célzunk meg valamit. Ez az alapvető különbség. A sportoló teljesen más motivációval hajtja a kerékpárt (testedzés), így csak az eszköz kinézete azonos.

Ha a biztonságot nézzük. Egy képzett, vagy csak gyakorlott versenykerékpáros sokkal biztonságosabban közlekedik a közutakon, mint mondjuk Józsi bácsi hazafelé a kocsmából, vagy Mari néni két cekkerrel a kormányon.

Én azt látom, hogy gond itthon a fejekben és a táblákkal van.  Elsődlegesen le kellene szerelni az összes „mercedes táblát”. Majd újragondolni a kerékpár funkcionalitását. Azzal én is egyetértek, hogy az autópályákon és az autóutakon ne lehessen kerékpározni, de a két számjegyűtől lefelé mindenhol lehessen! Sajnos a harmad-, negyedrendű utak ebben az országban rendkívül elhanyagoltak, és ezekkel a kerékpárokkal járhatatlanok. Így gyakran együtt kell haladnunk a nagy forgalmat elvívő főutak közlekedőivel. Így alakul ki a konfliktus.

Kerékpárutak helyett kerékpársávot, vagy inkább szélesebb utakat!

Szerintem nincs gyalogos, autós és kerékpáros. Morál van, ami Magyarországon nagyon lent van, a környező országokéhoz képest. Már azt sem mondanám, hogy “balkáni”, mivel lassan ott is jobb a helyzet. Itt egy egyedi szituáció alakult ki, aminek a lényege röviden „minél hamarabb leküzdjem az előttem álló akadályokat, anélkül, hogy a saját vagy mások biztonságával törődnék”. És persze mindenkinek halaszthatatlanul fontos, hogy 1 perccel előbb érjen a munkahelyére, ahol 10perc kávézással kezdheti a napot, vagy a hétvége kibeszélésével. Az elmúlt 10 évben méginkább felgyorsulni látom ezt a folyamatot, és mindegy, hogy valaki kerékpárral vagy autóval közelít az úti célja felé, egy a lényeg az EGO! Át mindenen és mindenkin.

Nagyon sajnálom, hiszen látszik hová kellene eljutnunk, és még messzire sem kellene elmenni, csak a Duna északi oldalára. A gazdasági helyzetre sem lehet ráfogni a kialakult morált, és az utak minőségét sem foghatják innentől a szélsőséges hőmérsékletre (tél-nyár).

Csak remélni lehet, hogy lassan megtanuljuk egymás ELFOGADÁSÁT az utakon és a Kárpát-medencében. Most nagyon nem ez a helyzet. Példa van, de addig is amikor csak lehet inkább a felvidéki utakat választom…