Mukiék igencsak kitettek magukért, amit leginkább a helyszín-váltásban lehetett érzékelni. Idén a város végéről beköltözött a verseny a Vitorlás térre, ami tulajdonképpen Füred központja. Ez nagyrészt jó döntés volt, mivel a hangulat így megvolt, azonban volt néhány kisebb affér ebből adódóan.
De térjünk rá a versenyemre. Ez a viadal a versenynaptáramba az egyik legkiemeltebb eseménynek volt megjelölve, így meglehetősen fontos volt. A formaidőzítés szinte tökéletesen sikerült, bár voltak az utóbbi hetekben hátráltató körülmények, de szerintem 80-90%-ban sikerült minden az előkészületekben, ami már elég a jó teljesítményhez.
Másfél hónapja már volt szerencsém kipróbálni magam a környéken, hiszen április végén – május elején tartottuk a Balatonman edzőtábort, ahol többször is megtámadtuk a Gellát, és a környező dombokat. Ez hasznos volt, mivel el tudtam dönteni, hogy a versenyen inkább egy országúti geometriát választok. Ebben a Rose Magyarország maximálisan mögém állt, és Grósz Béláéktól kaptam egy szuper bringát (Rose XEON CW-t). Körülbelül egy-másfél kilóval volt könnyebb ez a beállítás, mint az időfutamom, de a hangsúly inkább a pozíción volt, illetve, hogy kevésbé készítse ki a hátamat az út. Ez félig-meddig jó döntésnek bizonyult.
Szóval meglehetősen felkészült voltam a Balatonman pályájából, és próbáltam mindent a maximumra hozni a versenyt megelőző napokban.
Beával péntek délután érkeztünk le Füredre, és rögtön lementünk a központba, hogy a pontos versenyhelyszínnel is tisztába legyek. Vacsora, aztán fel is lőtték a pizsit. Tízkor már aludtunk.
A reggeli kelés nem okozott problémát, így 5-kor már pakoltunk is, hogy időben kész legyünk. Reggeli, aztán indulás a Vitorlás térre. Hétkor már a depóban készülődtem, próbáltam minden ismerőssel pár feszült szót váltani, ezzel nyugtatva magamat is, hogy annyira nem fog fájni. 
Dehogynem! Csak annyira fog, amennyire akarom! Vagyis amennyire csak lehet
A vízbe 7:45-kor ereszkedtem, illetve csúsztam be a ki-, és bejáratként üzemelő pallóról. Innentől már teljes fókusz a versenyen. Próbáltam minél inkább jobb oldalra helyezkedni, ami utólag egy briliáns döntésnek bizonyult, mivel az összes vízbe bejövő versenyző a rajtvonal bal oldalánál tömörült be. Ennek irgalmatlan adok-kapok lett a vége a rajtot jelképező dudaszó után, amiről sikerült nekem is majdnem lemaradnom. Egy apró fáziskésés volt csak, de így sem okozott gondot az első pár száz méteren felvenni a versenyiramot. Egy ujjal sem érintet senki, és 3-400méter után még vezettem is! Jól éreztem magamat, de nem szerettem volna kiadni mindent a vízbe, így szépen visszább vettem a tempóból minek következtében sikerült elszalasztanom egy nagyobb balról érkező bolyt. A nagyobb 4 fő volt Innentől tulajdonképpen eseménytelenül telt az úszást (frászt, rengeteg gondolat cikázik ilyenkor a versenyző agyában; „hú de meleg a víz….dörzsöli a nyakam ez a rohadt ruha…kijöhetnénk már, unom…vajon hány másodperccel vagyok az első mögött…stb ) Kicsit több, mint másfél perccel sikerült partot fognom a delfin módjára tempózó Bem Norbi után, amivel tökéletesen elégedett voltam. Az esélyes vetélytársaim abszolút lőtávolságban maradtak. Csőke Balázs pont egy depózásnyival, Flander Marci pedig épphogy előttem tolta ki a bringáját. Ennek nagyon örültem, annak viszont nem annyira, ahogy éreztem magam. Fáradt voltam az úszástól, tehát mégis sokat kivett a Balcsi belőlem. 
Nehezen találtam a helyem a bringa első pár kilométerén. Fújt a szél is, fáztam, a légvételem pedig nem akart normalizálódni. Ettől függetlenül próbáltam közelebb kerülni az előttem kerekező kettőshöz. Valahogy mégsem sikerült és az első Gellára totális vákuumba indultam el. Fájt rendesen, égett a tüdőm és a combom. Szóval szenvedős volt, nem úgy ment ahogy kellett volna. Ennek az lett az eredménye, hogy a dombtetőn utolért Bozsó Zoli, akit nem kell bemutatni bringás tudását illetően. A lefelében, illetve a következő dombos, puklis szakaszon próbáltam rátapadni, de ebben kicsit akadályozott egy apró technikai gikszer. Miután túltettem magam ezen, sajnos már eltávolodott Zoli, így megint magam maradtam. A második kört teljes magányban töltöttem, csak én és a fekete bringa alattam. Szép idill volt, amiről egy verset is költhettem volna. Szépen muzsikált alattam a járgány, csak az utak zökkentettek néha ki az elmélkedésből és persze az a folyamatos zakatoló gondolat a fejemben, hogy „nem kéne túl sokat kapnod a futásra”. Tudtam, hogy megint dinamit van a lábaimban, és hogy néhány percet is le tudok dolgozni az előttem lévő három versenyzőn, de 5-nél több már pszichológiailag megtörés. 5 percnél nagyobb előnyhöz már Gebrselassie lábai kellenének.
A bringáról végül hat és fél perc hátránnyal ugrottam le a Tagore elején. Kicsit szíven ütött, mivel az első bringás kör végén ez csak 2 perc volt. „Ennyire lelassultam volna a másodikban? Pedig nem tűnt lassúnak… Na mindegy”. Nem törődtem a ténnyel, húztam a csukám és romboltam ki a depóból a futópályára. Tettem a dolgom, futottam ahogy bírtam. Azt gondoltam, hogy lesz ami lesz, én kiadok mindent magamból.
Haladt alattam a talaj rendesen, és jól is éreztem magam. Magnézium, sótabletta víz-víz-víz. Ezek ismétlődtek a következő körökben, miután a másodikban magam mögött hagytam Bozsó Zolit, és már a dobogón érezhettem magam virtuálisan. Azért hátulról is figyelnem kellett, mivel nem sokkal utánam kezdtek a futásban páran, akik meglehetősen frissen mozogtak látványra. Köztük Bíró Zoli tűnt a legfrissebbnek, és kb egy tagorényival volt csak mögöttem. Erre is kellett figyelnem, miközben azért már éreztette hatását a Gellával való viaskodás a lábaimban. Megküzdöttem néhány démonnal, viszont óriási lökést adott a negyedik körre fordulva (féltávnál) az a tény, hogy Csőke Balázs előnyén látványos faragtam. Ez vörös posztó volt nekem, és szinte újjászületve indultam neki a második tíz és félnek. A lelkesedés kitartott még egy kört, hiszen újabb száz métereket sikerült lefaragnom hátrányomból. Viszont lassan kifogytam. Kiürültek a lábaim. Az ötödik kör végére szép holt-pontra kerültem, de innen már nem volt sok, és az a tény is realizálódni látszott, hogy nem fogom utolérni Balázs. Így maradtam inkább a biztos harmadiknál, mint a fejreállásnál. Az utolsó (hatodik) futókört már végig koláztam (már minden mindegy alapon) Nem lett volna rá szükségem, mert a körülményekhez képest jól voltam, inkább csak megünnepeltem a harmadik helyemet pár pohár kolával.
4:18:01 (24:05 – 2:32:07 – 1:18:29). Ez lett végül a 2014 Balatonman időeredményem, amiért a harmadik helyezés járt. A tavalyihoz képest ez kicsit visszalépés, viszont nincs okom a kesergésre. Nagyon boldog és elégedett vagyok ezzel az eredménnyel, hiszen két nagyszerű versenyzőtől kaptam ki, és sikerült egy kicsit megnehezítenem a dolgukat. Élveztem az egészet.
Összességében az úszással elégedett voltam, bár lehetett volna kicsit jobb. A bringa volt most a leggyengébb, aminek okát a következő napokban még emésztgetnem kell. A futás jól ment, mint mindig. Ez a legstabilabb számom, kivéve ha fejreállok a melegtől
Ami nagy öröm számomra, a Polythlon szereplése ezen a versenyen. Mivel ez volt az amatőr, illetve korosztályos OB, nagy erőkkel vonultunk fel. Több, mint harmincan tettük próbára magunkat a csapatból szombaton. Hihetetlenül büszke vagyok a csapatra! Nem sorolok neveket, mivel mindenki nagyon kitett magáért, és küzdte le ezt a nem könnyű pályát. Nincs annál felemelőbb érzés egy edző számára, mint az, hogy ilyen jól szerepelnek a tanítványai!
Egy Polythlonos hölgyet azért kiemelnék, mivel megérdemli. Gelencsér Gabriella, aki abszolút elsőként ért célba a nők mezőnyében a középtávon, így korosztályos bajnoki címet nyerve magának és a csapatnak. Brávó Gabi! Szép volt!
Gratulálok a rendezőknek, segítőknek (Beámnak, aki most is kitartott velem végig) és mindenkinek ezért a szép hétvégéért! Már alig várom a jövő június közepét!
