Talán ez volt az első gondolat ami végigfutott az agyamon amikor áthaladtam a célkapun. Előtte ezerszer elterveztem, hogyan fogok átfutni a világ leghíresebb célvonalán, mégis csak ez a hasztalan gondolat villant át az agyamon. No meg persze az, hogy mennyire fájt, és de jó túlenni rajta 
De nem baj, ez így van jól!
Nagyon nehéz versenyen vagyok túl.Ezt tudhattam már előre, hiszen az itteni körülmények ezt vetítették előre. Ennyire mégsem gondoltam, hogy kemény lesz. Rengetegszer végigjátszottam a fejembe a versenyt, szerintem ezért is sikerült így. Fontos, hogy az ember végiggondoljon minden eshetőséget. Így talán ha történik valami rossz, azt könnyebben dolgozza fel (ahogy történt is).
A verseny napja.
Nem aludtam túl jól. Egész éjjel stresszeltem magam. Azért sikerült kipréselni egy szűk 6 órát, persze megszakításokkal. 4:45-kor ébredt a csapat, kevés reggeli, aztán irány a versenyközpont. A szervezők szerencsére helyi buszjáratot szerveztek a versenyzőknek, így hamar benn voltunk a központban. Ezután felírták a rajtszámot, megmérték a súlyomat, majd irány a depó. Felraktam minden ételt, italt, amire úgy gondoltam szükségem lehet. Sótabletta! Sok idő már nem maradt a startig, tehát szépen lassan a rajthoz orientálódtam. Nem éreztem feszültséget. Már nyugodt voltam. Furcsa érzés volt. Nem izgultam, mert tudtam, hogy minden rendben lesz.
Aztán 10 perccel a rajt előtt bementem a vízbe melegíteni. Egészen a bal oldalra helyezkedtem. Utólag belegondolva a legjobb döntés volt, hiszen aki középről indult állítólag a fordítóig verekedett. Ehhez képest én a rajtot jelző ágyúdörrenés után szinte rögtön a saját tempómban tudtam elkezdeni úszni. Eléggé hullámzott az óceán. Az elmúlt napokban ritkán volt ilyen hullámos. Nagyon kényelmesre vettem az úszást, talán túl kényelmesre is. Végig csak az járt a fejemben, hogy még nagyon hosszú a verseny. Ennek az lett az eredménye, hogy 1órát úsztam. Szégyen! 
Amikor kijöttem a vízből nem hittem el, hogy ennyire lassú voltam. A depózást sem siettem el, amúgy is eléggé hosszú volt végigfutni a mólón. Aztán kifutottam a híres Palani roadra, felpattantam a bicóra, és irány a pálya. Az első kanyar után próbáltam felvenni a bringáscipőt. Így elengedtem az egyik kezemmel a kormányt, hogy bele tudja bújni a cipőbe. Nem vettem azonban észre, hogy eléggé rossz volt az út ezen a részen, és egy hupli kiverte a kezemből a kormányt. Elvesztettem az irányítást, és estem egy nagyot. .:( A sebeim nem érdekeltek, de nagyon bevertem a forgómat. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a bringa ép maradt. Így 1 perc gondolkodás után, amolyan országútis módra felkászálódtam a bicóra és folytattam. Mondanom sem kell, hogy ezen a részen volt a legtöbb néző. Akkora tapsot kaptam, hogy libabőrös lett a hátam. Az adrenalin felugrott, és már azon kaptam magam, hogy tömegével hagyom le a versenyzőket. Mérges voltam magamra, és a helyzetre amit előidéztem. Figyelmetlen voltam. De nem gondolkodtam tovább ezen, hanem koncentráltam a bringázásra. Az első 15km tulajdonképpen még a városban volt. Itt tekeregtünk, megmásztunk pár emelkedőt… De utána irány a jól ismert lávasivatag. 45-ig viszonylag jól lehetett haladni. Nem volt vészes a szél, de innentől elindult. Volt minden oldalszél, szembeszél, nagyon ritkán hátulról is fújt. Rengeteg ember vett körül. Tömegével hagytak el a bringások. A versenybírók nem is voltak kíméletesek. Komplett bolyokat láttam a penalty box-okba. Szinte végig a 180kilin több ember volt körülöttem. Itt jön rá az ember, hogy ez egy világbajnokság. Ide nem jut ki akárki. Nagyon sűrű volt a mezőny, és azt éreztem, hogy nem tudok előrelépni. Aztán 90-től jött a hírhedt hawi-i rész. Erről azt kell tudni, hogy kb 5km hosszú emelkedő a sziget csúcsán, éppen ezért nagyon szeles. Nem meredek, de olyan szél volt szemből, hogy azt hittem kicsavarja a kormányt a kezemből. Kb 15km/h sebességgel haladtam, és előztem végig! Feküdt nekem ez a rész. Lehagytam vagy 15 embert felfelé. A forduló után aztán jött a rongyolás lefelé a hátszélben, de néha be-be fújt a keresztszél, ezért eléggé veszélyes is volt. Tulajdonképpen a hazavezető 80km innentől eseménytelenül telt. Óránként 2 sótabletta, kaja, frissítés…ennyi. Ellenben a szél nagyon nem volt velünk. Visszafelé végig kemény szembeszél volt. Ezért 5:03 lett az időm. Nagyon kimerítő volt az utolsó 40-es. A végén már a fülem fájt a szél folyamatos süvítésétől. Elképesztő érzés!
Leszállva a bicóról nagyon megrázó érzés kapott el. Nem bírtam a jobb lábamra állni. Sokkolt. Ennyire beütöttem a forgóm? Nem hittem el. Itt volt az a pont amikor azt hittem fel kell adjam a versenyt. Az öltözés alatt aztán lementem alfába és kicsit lenyugtattam magam. Pont Erával kezdtem a futást, ami nagyon jó volt, hiszen öntött belém egy kis önbizalmat. De a sántikálás is pokolian fájt :(. Reméltem azonban, hogy kicsit majd bejáratódik. És tényleg 3 kilométernél már egészen futásra hasonlított amit csináltam 6-nál pedig már “repültem”. Hihetetlen, és elképesztő amit mondok, de ez így volt jó! Mivel nem bírtam futni az elején, így nagyon lassan indultam csak el, és nem szálltam el a futás elején mint sokan. Ez tökéletes erőbeosztást eredményezett!
A futópályát is két részre lehet osztani. Az első 14km az Ali’i drive-on halad oda-vissza. Teli szurkolókkal, és viszonylag hűvösebb is volt a tengerpart folyamatos légmozgása miatt. Aki ezen a részen már “halott” annak annyi. 15-nél aztán jön a Palani road. Sokszor láttam már ezt a versenyt TV-ben, de nem adja vissza az igazi meredekségét ennek az utcának. Nagyon rossz volt, de a rengeteg szurkoló biztatása nagyon sokat számít. A Palani után aztán gyökeresen megváltozik a táj, és irány ki a sivatagba. Lélekgyilkos volt! Hosszú egyenesek (2-3km), és perzselő napsütés. Az ember imádkozik a szélért. Itt mindenki megküzdhet a saját démonaival. Nekem viszont nem volt bajom. El sem hittem. Egyenletesen tudtam haladni. Persze engem is megviselt ez a rész, de ahogy fogytak a kilométerek, úgy éreztem, hogy sikerülni fog. Az Energy lab-től felfelé volt a holtpont. Innen még 10km és kész. Bárcsak ilyen egyszerű lett volna. Görcshatáron voltak a combjaim, amin már a sótabletta sem nagyon segített. Na innentől masszívan ráálltam a kólára. Tudtam, hogy ez az utolsó mentsváram. Jó tényleg bejött, segített. Aztán már a Palanin voltam megint. Na ez az utca ugyanannyira fájdalmas lefelé, mint felfelé a beállt comboknak. De az aljától már csak 1 kili és kész! Ahogy ide leértem 4-5 versenytárssal együtt haladtam. Próbáltuk egymást leverni, így egy hosszú hajrá volt a célig. Aztán amikor az Ali’i drive-ra fordultam, minden fájdalmam elmúlt. Megkaptam a zászlót, és végigfutottam a kordonokkal szegélyezett célegyenesen. Nagyon jó érzés volt!
9:25:56. Ennyit mutatott az óra. 88. abszolútban!
Nagyon boldog voltam. Főleg azért mert vége volt
Azt kell, hogy mondjam, életem egyik legkeményebb versenye volt ez.
De most már igazi hawaii-i Ironman-nek mondhatom magam. A szpíker szavai még mindig itt csengenek a fülemben: “You are an Ironmaaaan!”
