KisTri Team SE

Edzés a kánikulában

Abban szerintem mindannyian egyetérthetünk, hogy ez a nyár is úgy vonul majd be edzésnaplóinkba, mint az egyik legmelegebb az elmúlt tíz évben. Akárhogy is alakul az augusztusból hátralévő pár nap, ez már nem változtat azon a tényen, hogy rohadt meleg nyarunk volt!

A felkészülésem jó úton halad, de gyakran nem tudom eldönteni, hogy jó-e nekem ez az időjárás vagy sem. Egyrészről jó, mert kicsit szokhatom a rám váró hőhullámot, másrészről viszont rossz, mivel sokkal megterhelőbb még egy alap-állóképességi tréning is. Szerintem másfélszer tovább pihenek egy ilyen edzéstípust, mintha ideális 20-25 fok lenne. És akkor még nem beszéltem az intervall, vagy erő-állóképességi edzésekről. Persze ha belegondolok, amíg eljön a kiutazásom időpontja (október 5.) addigra még fagy is jöhet, tehát az adaptációs tézisem máris elbukott

Innen jut eszembe, hogy MEGVAN A REPJEGYEM!!! Október 5.-én utazok ki San Francisco érintésével Konára (most úgy néz ki Csomor Erával!), és 2 héttel később, október 21.-én hagyom el a Szigetet! Úgyhogy a verseny után marad egy hetem egy kis kikapcsolódásra, és pihenésre. Persze nem ezért fogok kiutazni, hanem hogy kipróbáljam magam a „katlanban”. Rengeteg rémisztő dolgot hallottam azoktól, akik megjárták már Konát. Nagyon felkészültnek kell lenni, ez biztos! Készülök is ezerrel. Viszont ez a kánikula kicsit azért befűt a célom elérésében. Jelen pillanatban is 36 fokot mutat a hőmérőm, szóval not easy!

A mai napon nagyon megfogott a meleg. Azt hittem befordulok az árokba bringástul. 40 fokot mutatott az órám, ami már nem vicc. Próbáltam reggel nekivágni, 10 óráig még jó is volt, de utána elindult a hőnyomás és kész voltam.

Pedig ez a legjobb stratégia. Reggel és este edzeni. Persze nem tudom ki, hogy van ezzel, de én képtelen vagyok minőségi edzést korán reggel, kora délelőtt végezni. Az a típus vagyok, aki délután, este aktív.

Szóval tolom az edzéseket. Készítem magam mentálisan, hogy minél jobb állapotba kerüljek október elejére. Két darab 3+1 hetes ciklus fér bele a felkészülésbe, amiből az első 3 erős hét közepén vagyok éppen. Nem tudom mennyire lesz sikeres, de szerencsére a motivációm a toppon van, úgyhogy remélem sikerül egy hasonló felkészülést véghez vinnem, mint tavaly Barcelona előtt. Akkor nagyon jól fel tudtam állni ismét a nyári megterhelő versenysorozat után. Hasonló taktikát próbálok most is követni. Tudom, hogy sokan azt fogják mondani, hogy ez nem lesz elég, de több nem fér bele, nincs idő több változót egyszerre is beépíteni. A regeneráció a lényeg, és ha gyökeres változtatásokat iktatnék be, nem biztos, hogy ki tudnám pihenni.

Legbelül érzem, hogy jó lesz ez! Nincs rajtam teljesítménykényszer, csak végig akarok menni. (Persze ez hazugság, mert nem az a típus vagyok, aki „csak” végig akar menni) Mindenesetre  edzek, készülök.

Sok versenyt nem tervezek, mert szeretném a rendelkezésemre álló időt maximálisan kihasználni. Persze egy szeptember 9.-ei félmaraton belefér Ezenkívül szemezek még a szeptember 23.-ai hosszútávú duatlonnal is, mert edzésnek szuper lenne az IM előtt. De ez még változhat addig.

Azt hiszem, abban mindannyian egyetértünk, hogy a most véget ért olimpia világraszóló magyar sikerrel zárult. Ez nem egyszerűen sikeres olimpia volt magyar szempontból, hanem világraszóló, elképesztő teljesítmény! Sajnos ezt kevesen értékelik így, mert hozzászoktunk, hogy a sportolóink elkényeztetnek minket. De gondoljuk csak végig micsoda sportnemzeteket utasítottunk az érmek tekintetében magunk mögé. Ausztrália, Spanyolország, Kanada…csak néhány olyan nemzet, ahol nemrég olimpiai játékokat rendeztek. Rengeteget gondolkodom, mi bújhat meg egy ekkora siker mögött. Akaraterő, magyar-virtus, sportkultusz?

A magyar élsport-valóságot mindenki ismeri. Nincs pénz, rohadnak le az intézmények, nincs igazán lehetőség semmire… Valami mégis jól megy. Lehet pont azért, mert nincs alátolva minden a sportoló alá, nem mérgezte meg a pénz a rendszert. Így marad egy óriási motiváció, az anyagi. Bár nem hiszem, hogy tisztán ez lenne az ok. Tény, hogy sportnemzet vagyunk, és nagy tradíciója van azoknak a sportoknak, amikben idén is jók voltunk. Edzők, műhelyek, és legalább 100 év tapasztalat. Kérdés, hogy meddig mehet ez így? Bár ezt a kérdést, már három olimpiával ez előtt is sokan feltették. Mindig vannak fanatikus edzők, sportolók, aki feláldozva mindent csinálják a dolgukat. És most ne csak a győztesekre, érmesekre, pontszerzőkre gondoljunk, hanem azokra is, akiknek esetleg nem sikerült. Kérdés, hogy jól van-e ez így? Mármint, hogy a létminimum szélén hagyjuk ezeket az értékes embereket, törekvéseket.

Egy másik felmerülő kérdés, hogyan éli meg a nemzet ezt a SIKERT? Sajnos szerintem az emberek 90%-át hidegen hagyja, pedig ebből hatalmas energiát kellene merítenünk. Ez egy megnyert háború! Valahol fel kéne emelkednünk ezek után, hiszen ezek a sportolók elképesztő tetteket vittek véghez, egy morálisan gatyán lévő országgal maguk mögött. PÉLDAKÉPEK, HŐSÖK! Csak ezekkel a szavakkal illethetjük őket. Engem Risztov győzelme fogott meg leginkább. Azt a makacs ragaszkodást az első helyhez, tanítani kéne. Sajnos pár év múlva elfeledi majd lassan őket a társadalom nagy része, még egy sporttal nem teljesen közömbös honfitárs is, ahogy az lenni szokott. (Erre ellenpélda a malájok egyetlen eddig olimpiai bajnoka, akiről még életében teret, múzeumot neveztek el. Hoppá!)

Erőt kéne merítenünk ebből! Gatyán az ország egészségi és igényszintje. Miért nincs igény az egészségesebb életmódra? Miért divat még ezek után is dohányozni 14 évesen? Bocsánat, de ez engem annyira irritál. Amikor középiskolás voltam, kiközösítettek, mert én nem pöfögtem a szünetekben. És ez a 90-es évek voltak. Miről beszélünk? Miért nem változtat ez az emberek felfogásán? Mert nincs igény! Nincs igény végiggondolni sem, hogy mi történt egy hete Londonban. Stressz van, és flusztráltság. Pedig pont ennek a felemelő érzésnek kéne kicsit elviselhetőbbé tennie a mai „magyar valóságot”. Londonban szerintem háborút, de minimum egy csatát nyertünk! És erre büszkének kéne lennünk, és erőt meríteni a mindennapokra. Letenni a cigarettát, és elkezdeni gyalogolni. Letenni a kocsit, ha lehet, és bringával menni oda, ahová el tudnánk menni, csak igénytelenségünk miatt nem vagyunk képesek rá. Le lehet fogyni, és nincs olyan, hogy fáradt vagyok, mert a sport adja meg az állóképességet a mindennapokhoz!

Sajnos a mai 30-40-es eltunyult korosztály nagy rész szerintem már menthetetlen. Persze sokan (egyre többen) vannak, akik ekkor jutnak el életük fordulópontjához, és döbbenek rá saját gyengeségükre, igénytelenségükre. Őket tisztelni kell, és segíteni nekik! Erre kellenek a jól képzett edzők, életmód tanácsadók..stb. De a kulcs a mai tinédzserek. Őket kell célba venni, mert még változtatni lehet rajtuk. Példának kell állítani előttük a londoni hősöket, és ellenpéldának a nem mondom milyen embereket…

Ez az igazi valóság!

Gondolom sokan követték az olimpiai triatlon versenyt a TV-ben. Azt kell, hogy mondjam, hogy talán ez volt az eddigi négy olimpia legjobb triatlon közvetítése, versenye. Elképesztő jól követhető volt a verseny, a helyszín és a szurkolók tömege pedig hihetetlenül jó volt.

Sajnos a nők versenyét nem tudtam követni, de a végkifejletre sokáig emlékezni fogunk. Célfotó, egy 2 órás versenyen, elképesztő! De az még inkább meghökkentő, hogy már a lányok is 33 körül járnak 10 kilin, versenyen. Ez a sport folyamatosan fejlődik, és a világ élmezőnye mára nemcsak elhúzott mellettünk, hanem egyelőre látótávolságnál is tovább távolodott.

A férfiak versenyén mintha egy UFO-t láttunk volna a győztes Brownlee személyében. Erőssége, hogy nincs gyenge száma! Mondhatnánk ezt is. Innen is látszik, hogy annak esélye sincs már a triatlonban, akinek valamelyik szám a három közül kicsit gyengébb. Gondoljuk csak végig. Ha valaki gyenge úszó, kap 1:30-2percet az elsőktől, lehet bármilyen erős bringás, innentől esélytelen a dolog. A gyenge bringásteljesítmény pedig megkereszteli a futást, hiszen fáradt lábakkal lehet 29 perces futó bárki, nem fogja tudni kihozni magából ezt az időt. A gyenge futó pedig magától érthetődik.

Hol ment el a világ mellettünk, miért nincs Magyar mára az élmezőnyben?

Mi lehet a gond? Miért nem megy nekünk? Pedig itt, Magyarországon is ugyanolyan tehetségek vannak ez biztos! Akkor nyílván a szakmai rész hiányos. Valamit nem tudunk szakmailag, amit a többiek már 8 éve kitaláltak. Szerintem leginkább a tervszerűség hiányzik a rendszerünkből. Ez az alap. A triatlon nem éppen a tizenévesek sportja, sőt, így hosszabb távon kellene gondolkodnunk a sportolókkal. HOSSZÚTÁVÚ TERVEZÉS

Azzal sem mondok újat, hogy a magyarok 16-18 éves korukig még úgy ahogy ott kóricálnak a junior mezőny közepén, de 20 éves kora felett „kikopik” mindenki. Nyílván az elsődleges ok, amiért sokan ekkor hagyják abba, a perspektíva nélküliség. Nincs benne akkora pénz, ez nem tenisz, vagy foci. Ahogy elkezdődik az egyetem vagy főiskola azonnal visszaesik a sportolónk. A többi nemzet sportolói pedig itt kezdenek felerősödni.  EGYETEMI ÉLSPORT TÁMOGATÁS

Szerintem a hazai edzők nem tudják, mi lehet a gond, és ez a legnagyobb probléma. Nagyon kevés a szakmai kitekintés. Erre nagyon jó kezdeményezés volt a tiszaújvárosi edzői továbbképzés. Nagyon sok ingert kaphattunk két nap alatt, de sokkal több ilyenre lenne szükség. Tanulnunk kell a többiektől, nem szégyen!  SZAKMAI HÁTTÉR

Sajnos eleve hátrányból indulunk. Gondoljunk csak bele. Nekünk mikor voltak igazi kerékpáros edzőink, kultúránk…? Ugyanígy hosszútávfutásban. Szégyen ide, vagy oda, meg kell tanulni mit csinálnak az angolok, németek, ausztrálok… Ez olyan, mintha egy Párizs-Dakar versenyző ittiner nélkül próbálna nekivágni a sivatagnak. Valahogy így érzem a magyar helyzetet. Ha van is valakinek külföldi tapasztalata, nem biztos, hogy beilleszthető a mai magyar valóságba, mert itt a teljesítménykényszer görcsössége áthat mindent. Bár ez az idei olimpia pont arra tanulság, hogy mekkora sportolók vannak ebben a kicsi országban. Tanulni kell Gyurtától, hogy tudta az iszonyú nyomás ellenére megnyerni. Mi lett volna ha ezüstöt szerez? Mindenki leírta volna, az biztos. Ugyanez egy másik országban lehet nem így reagálódna le. Ha nem első, akkor „szar”! Ennyi! Ezt a felfogást kellene elsősorban kigyomlálni a fiatalok fejéből is! Persze a győzelem éltet, de ha nem sikerül, akkor kell odaállni, és tovább bíztatni, támogatni a sportolót.

Le kéne ülni a triatlon edzőknek az úszóedzőkkel, hogy mit csinálnak, hogy olyan sikeres manapság az úszósportunk. Itt most nem arra gondolok, hogy konkrétan az úszás sport hogy működik, hanem a felépítést. Hogy építenek fel egy sportolót. Ez a sport legalább annyira időigényes, mint a triatlon, úgyhogy abszolút átfed.

Tanulnunk kéne!