KisTri Team SE

Életem egyik legnagyobb versenyére készülök. Nem tehetném meg ezt, ha nem álltak volna mellettem olyan sokan. Ezt nem feltétlenül anyagi, pénzbeli viszonylatban gondolom. Sokszor a segíteni akarás, “velemgondolkodás” ezerszer többet ér, mint egy vagy ötvenezer forint. Ezen blogbejegyzésemben szeretném megköszönni azok támogatását, akik nélkül esélyem sem lenne most a VB-re készülni!

Legelső sorban a családi támogatást szeretném megköszönni. Beának, hogy annyiszor elviselte, az “edzenem kell menni” részeket

Másodsorban második családomnak a Polythlonnak szeretném megköszönni minden támogatását. A világ legjobb klubja, teli nagyon-nagyon jó emberekkel! Kiemelnék pár embert. Székely Mózes like always! Schmidt Miklósnak aki rengeteget segített, és egy nagyon önzetlen embert ismertem meg benne és a bratyójában, Zoliban. Korenovszky Júliának, mindenki Julcsijának Szintén nem lennék sehol az ELTE, és a BEAC mint háttérintézmények nélkül!

Ugyancsak nagyon sokat köszönhetek a Galamb családnak, akik befogadtak a regensburgi Ironman alatt. Úgy éreztem, mintha a Galamb doki a bátyám lett volna egy hétre

Természetesen a legnagyobb szponzoromnak is az EVOLTA-Panasonicnak is nagyon köszönöm, Varga Zsigmondnak és Zsigmond Barnának. Barna, nélküled sem ment volna!

A Planet-X bikes-nak, akik hatalmas segítséget nyújtottak idén. És ha már a kerékpár résznél tartunk, akkor köszönöm Fazekas Atinak is, és a Nellának!

Szintén köszönet illeti a Rudy Projectet, a technikai támogatásért.

Köszönöm még Varga Balázsnak a telekommunikációs segítséget (Telenor), László Bencének és az LDT teamnek és Zercsényi Miklósnak, a Balatonman szervezőjének is az önzetlen segítségért! Köszönöm még a médiakapcsolatokért Pantocsik Ferinek, és a támogatásért Piros Andrásnak.

Köszönöm még Képes Gergőnek és a Hermina hidegkamrának a hűvös regenerálódást!

Ha valakit kihagytam volna, attól elnézést kérek, és ez nyílván azért történhetett csak meg, mert oly sokan vannak, akik mellettem állnak!

Még egyszer köszönöm!

18 nap van hátra!:)

1992. szeptember 12.

Nevezetés dátum az életemben. Pont húsz éve, hogy részt vettem életem első triatlonversenyén a Margitszigeten. Olyan távolinak tűnik ez a verseny, hogy már alig emlékszem rá. Mégis van egy bevillanás, ami szerintem úgy beleégett az agyamba, hogy biztosan le fog majd játszódni életem filmjében, amikor az lepereg. Ez pedig a kerékpározás alatt történik, amikor minden erőmből kifogyva a sírógörcs határán keresgélem a sebességet a három fokozatos váltón, és könnybe lábadt szemekkel, szipogva teszem fel magamba a kérdést ezredszerre; – mi a fenének kellett nekem elindulni ezen a hülyeségen? Az emlékek megszépülnek, és szerencsére a sors, vagy a jóisten úgy áldott meg, hogy nem meghátrálok a kudarcoktól, hanem megerősödök tőlük!

Húsz éve, te jó ég! Néha felteszem a kérdést magamnak, – nem nőttél még ki ebből öreg? A válasz mindig, dehogynem! ? Mégis vannak, akik nálam is régebb óta gyűrik magukat (bár egyre kevesebben vagyunk).  Tizenegy évesen másképp látja még az ember ezeket a dolgokat. Akkor a szüleim unszolására vágtam bele ebbe a sportba. Gondolom szegény anyukám olyan sportot akart nekünk öcsémmel találni, amiben kellőképpen lefárasztjuk magukat Nem mintha rossz gyerekek lettünk volna. Jó génekkel lettünk megáldva az viszont biztos Öcsi tipikus perpetum mobile volt 6-8 évesen, szóval kellett valami, amiben levezetheti a végtelen energiáit. Én nyugodtabb vérmérsékletű gyerek voltam. Kölyökként napkeltétől-napnyugtáig nyúztuk a bmx-et a lakótelepen. Olyanra nem emlékszem, amikor ne lett volna legalább egy fél tenyérnyi seb, vagy varr a könyökömön, vagy a térdemen.

Egyszer majd összeszámolom mennyi versenyen indultam el ebben a 20 évben, hány méter úsztam, bringáztam, futottam. Minden dokumentálva van, csak kellene egy szabad hét, hogy summázzam. :)Így utólag nagyon örülök, hogy így alakult az életem. Visszagondolva tinédzser éveimre a sport, a triatlon adott egy tartást az egésznek. Nem is tudom mit csináltam volna a suli és a házik után rám szakadt szabadidőmmel, ha nem kellett volna edzésre rohanni. Emlékszem középsuliban, hogy alig vártam, hogy kicsöngessen, már rohantam is a villamoshoz, mert tudtam, hogy melyik járattal érem el a HÉV-et. Persze az ebédet is itt fogyasztottam el, mert nem volt idő máshol. Valami nagyon hajtott, és ez nagyszerű dolog volt! Ebből merítem még most is az erőt, amikor nehéz. Ott alapoztam meg valamit 15 évesen…

Tegnap edzéstartás után kijöttem a Hajós elé, és becsuktam a szemem. Húsz éve is itt vártam a rajtot a dísztéglás bejárat előtt, aggódva. Emlékszem a klubtársak akkor magyarázták el mi a depó, és hogy kell benne mozogni Van is erről valahol egy megsárgult, poros fényképem…majd előkeresem és beszkennelem. Végül a versenyen valahol a harmadik harmadban értem célba, teljesen összetörve, „soha többet érzéssel” a szívembe. De két hónappal később már duatlonokra jártam, és kezdett alakulni minden. Szép idők voltak! Majd egyszer írok egy visszaemlékezős blogsorozatot. Vannak versenyemlékek dögivel….pontosabban csak azok vannak!

Más dolog miatt is nevezetes a mai dátum! Még egy hónap van hátra a VB-ig!

Jól halad a felkészülésem. Érzem, hogy jó volt a két hét szünet augusztus elején. Így újra tudtam építeni mindent. Nagyon motivált vagyok, és van kedvem edzeni. Bárhogy is alakul kint a verseny, már elégedett leszek, hiszen mindent megtettem. Remélem lesz erőm a maradék időben is edzeni, és megvéd az őrangyalom a sérülésektől, betegségektől.

On my way on the road to Kona…

Félmaraton OB, 2012

Ahogy már az előző években, idén is beköszöntem a Városligetbe egy „könnyű” városi futásra Nagyszerű felkészülés volt ez a Hawaii-i menetelés programjában. Tavaly nagyon jól sikerült, és ennek is köszönhetően tudtam nagyszerű futóformába kerülni októberre. Nehéz ilyenkor már motiválni saját magunkat. Az ember valahogy érzi a zsigereiben, hogy jön a tél Az időjárás viszont egyáltalán nem ezt az oldalát mutatta múlt vasárnap, sőt! Megint nagyon meleg volt, akárcsak tavaly, de szerencsére a szél megkegyelmezett a rakparton, sokak örömére Tehát adott volt minden egy jó időeredményhez. Kivéve a korai rajtot. Nem szeretek reggel/kora délelőtt futni, egyszerűen nem tudok rendesen bemelegedni. Lehet, hogy csak szokás kérdése, de mindig délután/este futok inkább. Sokkal jobban megy. Azért sikerült normálisan bemelegíteni, és már itt éreztem, hogy az elmúlt hét kemény edzései ellenére jól érzem magam. Futottam 3kilit, majd egy 400métert erősen, ahogy szoktam. 1:13 lett a 400, ami már valamit előrevetíthetett a későbbi időeredményemet illetően

A rajtvonalhoz elég későn keveredtem oda. Elképesztő tömegnyomor volt. Sajnos nem tudtam eléggé előrenyomulni, így kb 10 méterre a rajtvonaltól tudtam lecövekelni. Kicsit feszült voltam. Tudtam, hogy fájni fog, és ki kell hajtanom magam, hiszen a csapatversenyben nem esélytelenül indultunk az ELTE-ADSK színeiben. Szabó Gábor, és Beda Szabolcs voltak a csapattársak, szóval két masszív, tapasztalt futó. Ez kicsit nyomasztott, de nem szálltam el.

A rajtot követően csak szép nyugisan kezdtem. Nem is tudtam volna rögtön vágta sebességre kapcsolni, mivel jópáran tötyögtek előttem. Nem értem miért áll be az első sorba olyan váltós, aki tudja, hogy úgyis lassabb lesz, mint az öt követő 1000 ember?! Azért a Hősök terétől már a saját iramomban tudtam futni, és szépen beálltam 3:30-ra. Kb századik lehettem, de tudtam, hogy ennek a felét tuti behozom a végéig. A Lánchídhoz (3,5km) érve kcsit elbizonytalanodtam. Valahogy nagyon nem akart alakulni a dolog, főleg azért éreztem ezt, mert sikerült az Oktogontól az Erzsébet térig egy 3:33-as 1000-et „kocognom”. Azért ennél gyorsabban akartam futni. A titkos tervem egy 1:14-en belüli idő volt, amihez kellenek végig a 3:30-on belüli ezrek. Kicsit lelombozódtam, és ezt az érzést tovább erősítette a combjaim beállt érzése. Akkor nem gondoltam, hogy ebből van visszaút, de mégis! Leérve a budai alsó rakpartra, nyakamba öntöttem egy zacskó hideg vizet, ami igazán felpezsdítő érzés volt. Ez olyan volt, mint egy lökés, ami után már nem bírtam lassítani a lábaimon. Mintha tudták volna mi a dolguk, csak vittek… Nagyon megindultam, és csak úgy szórtam a 3:25 körüli ezreket. Visszajött a jókedvem, és integettem mindenkinek, aki szurkolt

Beindult a húsdaráló!

Leengedték a rolót, és innentől már csak az lebegett a szemem előtt, hogy minél több futót hozzak be a végéig. Nem tudtam elfáradni. Volt néhány kisebb holtpont, de nagy behalás nem. A nyugati téri felüljáró azért betett ahogy kell, minek „jótékony” hatásaiból csak a Westend után tértem magamhoz, de nem lassultam, és ez volt a lényeg!

Végül 22.-ként értem célba 1:13:46-os idővel! Ez 45másodperccel jobb idő, mint tavaly ugyanitt, ugyanezen a pályán! Sőt a táv kicsit hosszabb volt. Többen 150-200 méterrel többet mértek, és én is 160-al. Rájöttem, hogy ez egy nehéz pálya. Végig le-fel futkorászik az ember a rakpartokra, hidakra. nagyon megviselő. Nem beszélve arról, hogy a pesti alsó rakparton mindig szembeszél fúj, ráadásul a legnehezebb szakaszon (10-15kiliig) amikor általában mindenkinek jönnek a holtpontok.

Jó visszaigazolás volt ez a verseny számomra, jó úton halad a felkészülésem. Masszív vagyok, de nem tudom elég lesz-e ez Hawaii-on… Mindenestre most következik ismét három kemény hét. Remélem az időjárás továbbra is velem lesz, és mutatja továbbra is ezt az utónyári arcát.

Említésre méltó a Polythlon és a Sashegyi Gepárdok részvételi száma a félmaratonon. 34 egyéni indulónk volt! Sportos egy csapat, az biztos!