KisTri Team SE

Utolsó pillanatban úgy döntöttem végre kipróbálom idén az ePDF pályáját, vagyis az esti Polythlon Dunaparti Félmaratont. Gondoltam edzésnek lefutom „lazán” egy 1:16-17 körüli idővel, és kész. Ebből végül egy dolog valósult meg, vagyis az, hogy lefutottam, de hogy nem edzés volt és nem 1:16-17-re az is biztos.

Na jó, bevallom megfordult nem egyszer a fejembe, hogy át kéne adni a múltnak Szabó „Gebre” Gábor klubtársam 1:13:00-ás idejét, mivel ezért a teljesítményért még 10 ropi is járt a szervezőktől. Így a fenyegető fellegek alatt elkezdtem keményen bemelegíteni. Sajnos eléggé nehéz heteim voltak mostanában, úgyhogy éreztem már a bemelegítésénél, hogy ez borotvaél lesz. Viszont én olyan versenyzőnek mondom magam, akinek kellenek az ellenfelek, (főleg azok, akik kicsit jobbak tőlem) mert így tudom kihozni magamból a legtöbbet. Egyedül tempózva valahogy nem „borul el az agyam”

Szerencsémre nem szűkölködtem ellenfelekben, sőt, már kezdtem félni, hogy még dobogóra sem fogok tudni állni. Pelsőczy Ati, Beda Szabi, Bogdány Kenő barátaim ott remegtek a rajtnál a széltől, velem együtt. Attila jelezte nekem még a rajt előtt, hogy neki is a pályacsúcs a cél, tehát a tempó már adott volt (3:27) Ez meg is volt, sőt az első 5 kilin sikerült jó sok szufficitet felhalmoznunk, amiből aztán a végére lehet leadni. 5km: 16:55, tehát jó 20másodperc már volt itt. De nem lehetett lassulni, mert éreztük, hogy visszafelé több szél lesz. Ati ekkor már 10 méterre előttünk járt, és látható volt, hogy lazán fut. Már itt éreztem, hogy erősebb nálunk, de a fordítóig (10,5km) sikerült visszafutnunk rá Szabival. Kenéz addigra már leszakadt rólunk, tehát a dobogó már megvolt. És akkor ott 10,5-nél Ati gondolt egyet és intett nekünk. Innentől csak az volt a célom, hogy visszaérjek egy viszonylag jó iramban, hogy egyéni csúcsot tudjak futni. A hajlítóim viszont nem nagyon akarták, mert iszonyúan elkezdtek fájni. Sajnos még a Szarvasűzőkön rántottam meg a jobb oldalit, és most már a bal is elkezdett fájni A szívem és a tüdőm vitt volna, de a lábaim lekorlátoztak. Ez onnan is látszik, hogy a 21 átlagpulzusa „csak” 172 volt.

Végül azért meg lett az a PB. Vagyis 1:13:07. Ez kb 3:27,5-es iram. Attila nagyot futott, és új pályacsúccsal győzőtt. Én második lettem. Ez egyáltalán nem rossz, főleg ilyen körülmények között (hideg, szél) és nem beszélve arról, hogy edzésből mentem. Ez nagyon bíztató a szezonomat tekintve. Remélem a hajlítóim is magukhoz térnek hamar a szakadásból ahogy az időjárás is hamar visszatér a kora nyári hőmérséklethez és napsütéshez.

Idén, életemben először vettem részt a híres, de inkább hírhedt Szarvasűzők futóversenyen. Röviden, aki nem ismerné ezt a viadalt. Kb ezer egyetemista rombol végig a Bükkön Egertől Miskolcig egy váltóverseny keretében.

Az indulókat nagyon változatosnak írnám le. Vannak vér profi atléták, és vannak félig-, vagy totál beállított bulizó fiatalok is a mezőnyben. Mi a „vérprofi” kategóriába soroltuk magunkat, ezért az ELTÉ-n található összes jó futó lányt és fiút megkerestük, és összeállt egy ütős csapat. A csapatot Szabó Gebre Gábor neve fémjelezte, aki azért lazán lefut bármikor egy maratont 2óra 30 percen belül. Szóval volt miért futni.

Nade térjünk rá a verseny napjára, ami így utólag, megemésztve és végiggondolva, egy görög drámába is beillet volna részünkről. Az első és legnagyobb hiba, amit el lehet követni egy ilyen versenyen, a késés. És mi már reggel 7:50-kor késésbe voltunk, mivel nem gondoltuk végig, hogy mégis mennyi feladat vár ránk még a verseny előtt (rajtszámfelvét, busszraszállás, csapatbusz lerakása…) Szóval elkésve, de törve nem, megérkeztünk Heves megye székhelyére. A buszok első hullámát már akkor lekéstük, amikor az Eger táblán haladtunk át, így egy rövid közjáték (utcakeresgélés) után úgy döntöttünk, hogy azonnal a rajthoz navigálunk. Szóval a lényeg annyi volt, hogy az első 6 szakaszhoz a csapattagokat szállító buszokat lekéstük. Tehát maradt a kifutás, kibringázás, „valahogy kijutok” opció. Mondanom sem kell, hogy a stressz-szintünk már a szívrohamot súrolta. A rajt elérése még nem volt nagy gond, sőt az én általam vállalt 2. szakasz sem, hiszen ehhez egy könnyű 4 kilis kocogást kellett véghezvinnem Felnémetig (Eger külvárosa). Koronika Judit volt az első váltótagunk, akit 3. helyen váltottam le. Az adrenalin, és az esélyesség terhe alatt, örült rohanásba kezdtem, és a rám eső 7,4kilit 26 perc 4 másodperc alatt teljesítettem végig eszement szembeszélben 150méter emelkedéssel. Nem agyaltam, csak rohantam ahogy bírok, és a 3 szakasz váltásához érve már közel 2 perces előnnyel pacsiztam Dorner Lacával, aki szegény bringával küzdött le futása előtt 20 kilit az orkán erejű szembeszélben. Mert ugyebár Ő is lekéste a buszt. Így várható volt, hogy előnyünk csökken, és 3.-ként váltot Pálfy Mátéval, aki Szabó Gáborral egy taxi hátsó ülésén érte el Bélapátfalva cementporos városát. Máté végül másodikként érkezett egy 6 kilis veretés után Szilvásváradra, ahol volt egy szöszenésnyi szünetük. Ekkor kicsit megállt a tudományuk, hiszen a természetvédelmi területre (ahová a következő szakasz esett) nem lehetett semmilyen gép erejű járművel felmenni, csak a már említett buszoknak, amiről ugyebár már reggel lekéstünk Úgyhogy Gáborék egy rövid brainstorming után úgy döntöttek bérelnek egy bringát, és innen jött egy akkora kavarás, amit én is csak tegnap értettem meg. De hogy a srácok találékonyságból is jelesre vizsgáztak, az biztos, és egy kisebbfajta logisztikai csodát hajtottak végre az is.

Szóval. A probléma adott volt, hiszen nem volt ott a következő váltótagunk, Khell Rózi a következő váltás helyszínén. Ellenben Rózi valahogy fel tudott szállni a következő váltás helyszínére induló buszra. Viszont a két váltás között volt 5 kili távolság és szintbeli különbség. Ezért Máté a bérelt bringa nyergében felveretett a Bükk fennsíkra egészen Roziig, akinek átadta a bringát. Rozi visszabicózott ahhoz a váltózónához, ahol Gábort kellett leváltania. Máté pedig futva ment vissza ugyanoda a bringáért :). Viszont minden igyekezetük ellenére Gábor már tíz perce a váltózónában volt. Így itt buktunk egy nagy adag időt. De nem adtuk fel. Szojka Szilvi, és Őri Isti is óriásit futott. Utóbbi srác 2 szakaszt is behúzott egymás után, minek díja 2 ütvefúrógép volt az eredményhirdetésen ?

Majd következett a miskolci zárószakasz, amit Judit és én futottunk ismét. Csak most mindketten ugyanazt, 15 perc különbséggel. A táv 5,9 kili volt, 80 méter szinttel. Vagyis Sportcsarnok-Avas-Miskolci egyetem. Brutál pálya, rengeteg emelkedővel, és széllel.

Addigra már közel 30 kili volt a lábaimba, hiszen a délelőtti rohanásom után valahogy vissza kellett jutnom az egri Dobó térre Szarvaskőről, mert én vittem át a csapatbuszt. Úgyhogy a macskák ott kapirgásztak a lábaimban . A rajt után azonnal kezdődött hegy, ami rövid volt, de borzalmasan kemény. Azt a savat, amit ott éreztem, az ellenségeimnek sem adnám át. Le is maradtam, mint a borravaló, így 4. helyen értem fel az Avasra. Azért a rutin és az évek dolgoztak rendesen, és persze az öregség is. Nekem már kell 10 perc, hogy bemelegedjek, így féltávtól elkezdtem ledolgozni a hátrányomat, ami addigra már közel 100 méterre dagadt. És 4 kilinél megtörtént a csoda, felértem a vezető Khoór Bencére. Nem hittem el, de óriási lelki fölénybe voltam vele szemben. Erre még rá is tettem 2 lapáttal, amikor leérve a szembeszeles sík részre beálltam szorosan mögé, és nem hagytam magam lerázni. Amikor az egyetem stadionjába fordultunk, 190-es pulzussal váltottam iramot, és leszakítottam Bencét. Egyszerűen nem hittem el, hogy még rá tudtam kontrázni, és 19:46-os idővel értem célba. Ez nem rossz, hiszen ez kb 3:20-as iram, egy ilyen szintes szakaszon.

Nagyon boldog voltam, viszont éreztük, hogy a csapateredmény elúszott. Mindenki 110%-ot hozott, és mégis egy ilyen hülye késés miatt bebukjuk. Úgy számoltuk kb 6. helyen végeztünk, de jó esetben talán 4.-en. Aztán az esti maratoni eredményhirdetésen óriási meglepetésként ért minket, hiszen kiderült, hogy MÁSODIKOK lettünk! Megmondom őszintén, ennyire nem örültem még soha második helynek. Óriási! Ez a csapat összetartásból és találékonyságból hatosra vizsgázott! Viszont pontosságból, szervezőképességből egyesre. Talán ezen múlt az első hely…

Mindegy, a lényeg, hogy ez az ELTÉ-s csapat lefutott olyan nagynevű egyetemeket, mint a miskolci, vagy a nyíregyházi, ahol ezen egyetemek sem botlábúakkal álltak ki.. Nagy csapat!

Ahogy ígértem, leverettem az amatőr kerékpáros kupasorozat harmadik állomásának 30 kilis egyéni indításos etapját is a Gerecse dombos lankáin, Tarjánban.

Ezután a hosszú bevezetőmondat után lássuk a versenyemet, illetve a tegnapi napomat.

Almásfüzitőről, Beáéktól tekertem le a verseny helyszínére. Szépen kiszámoltam, hogy kb 35-40 kilire vagyok Tarjántól, tehát másfél óra elég kell, hogy legyen a leérkezéshez. Tehát visszafelé számoltam a rajtidőmtől, ami 12:56 volt, és így kijött, hogy 11 körül azért érdemes elindulni. Ez így szépen meg jól nézett ki, de nem számoltam bele egy kiadós Tatabányai eltévedést. Én nem tudom mekkora város Tatabánya, hányan lakják, meg hány négyzetkilométer, de nekem tegnap dél körül New York City méreteivel vetekedett, mivel sikerült eltévednem benne. Naiv módon azt hittem, hogy van egy főút, amin végigmegyek, és a kilyukadok az 1-es főútnál, ahol csak dobok egy jobbost, vagy balost Tarján felé. Ez így ebben a formában nem sikerült, így a végén azon vettem észre magam, hogy 160-as pulzussal veretek fel a tornyói emelkedőn, hogy le ne késsem a rajtomat. Végül azért még időben kiértem a verseny helyszínére, de azért sok minden dologra már nem volt időm. Így gyönyörűen beállt lábakkal foglaltam el a rajthelyet, Mózes vigyázó tekintette és erős bicepsze alatt, amivel tartott engem, hogy legalább ne lábról induljak.

A rajtot követően következett a szokásos lezúgás Tarján falucskába, ami egyet jelent az életveszéllyel. Az ember ugyanis 70-el berombol egy álmos kisfaluba, ahol a helyiek mindegyike teszi a maga szokásos hétvégi dolgát, és nem értik kik ezek a tojásfejűek, feszülős ruhába Szóval a leejtőt csak szép oftosan letudtam, nem akartam kockáztatni, „majd a hegyen” gondoltam. Mire odaértem a héregi „hegyhez” már gyémánt keménységűek voltak a combjaim, és ezerszer is elátkoztam magam, hogy bevállaltam egy kemény alapozó időszakban ezt a versenyt. Mindenesetre felverettem nagytányéron a hegyre, mert lerakni kicsire lúzerség ugyebár ? A forduló után aztán egyre jobban lettem, és mikor a másik oldalról jöttem fel ismét a héregi emelkedőre, már egész jól voltam. Azért ott volt a kisagyamban, hogy a verseny vége egy húzós 1 kilis emelkedő, és tudat alatt is tartalékoltam arra. Mire odértem már szinte élveztem is a dolgot. A legjobban az utolsó kili ment. „Nem hiába vagyok tehát hosszú távú versenyző” okfejtettem a célhoz közelítve magamban:)

44:56. Ennyit mértem a célvonalon áthaladva. Hoppá! 2 éve 47:10 volt, kisértetiesen azonos időjárási körülmények között. Lehet, hogy fejlődtem bringán?

A helyezésemet tekintve végül kiderült, hogy ismét 5. lettem abszolútban. Ennek nagyon örülök, mert ez óriási bizonyíték nekem arra, hogy jó a kerékpáros edzéskoncepció amit csinálok. Idén ezen a két időfutamon kívül semmiféle gyors munkát nem végeztem még. Tehát nagyon bíztató, hogy egy ilyen kemény terepen (30km/360m szint) sikerült 40,1-es átlagot hajtanom.

…de nem akarom elkiabálni, mert a versenyszezon még csak most kezdődött.