“Miért nem tanulsz a hibáidból??” – Cseng minden egyes reggel, amikor felkelek a fülemben. Hányszor kaptam már jelzést odafentről, hogy valamit rosszul csinálok, mégsem változtattam a hozzáállásomon. Tessék most itt az eredménye, lehet elmélkedni, magadba szállni.
Addig is, míg lerendezem magamba a dolgot, elmesélek egy sztorit egy ehhez nagyon hasonló esetemről, amire mostanában nagyon sokat gondolok, és bevallom rengeteg erőt is ad.
2005, július első hétvégéje. Kora reggel egy triatlonos siet a Stefánia úti kerékpáros úton. Jól meg van pakolva szegény, mert 3napos olasz kiruccanás előtt áll. Tervei szerint részt vesz az olasz nemzeti bajnokságon. Azonban oktondi módon nem eléggé figyelmes, és a sok holmi megtartása eltereli figyelmét, amikor egy odavetődő kátyú megdobja, és esik egy nagyot. Elsőre nem érez nagy fájdalmat, de pár másodperc múlva már tudja, hogy baj van. “Jaj, már megint eltört a kulcscsontom:..” Bizony el!
Ami ezután következett az egy hosszas rehabilitáció, benne természetesen egy korrekciós műtéttel, aholis visszatűzték a szalagot a kulcscsontomra. Máig nagyon hálás vagyok ezért a Honvéd kórház dolgozóinak és Svéd Amelitának!
Szóval miután már letettem arról, hogy abban az évben bármilyen versenyen is tudok majd indulni, ott álltam augusztus végén viszonylag egészséges vállal. Jó meleg volt még, és dolgozott bennem a bizonyítási vágy. Meg akartam mutatni még! Ez óriási erőt adott, és szinte úgy vetettem bele magam az edzésekbe, mint aki hosszú álomból ébredt fel. Imádtam azt az érzést, hogy végre a megkötöttség után oda megyek és azt csinálok amit akarok. És akkor edzeni akartam, mert meg akartam mutatni.
Szeptember elején már nem sok verseny van itthon, ezért elkezdtem kutatni olasz és horvát versenyek után. Hamar rá is találtam egy jesoloi versenyre és egy horvát fél-ironmanra október elején. Az olasz versenyről csak annyit mondanék, hogy sprint táv volt, és a célegyenesbe kaptam ki a taljánok sydney-i olimpikonjától. Szóval nem voltam rossz formában. Az érzés pedig olyan volt, amit ritkán él át sportoló. “Flow”. Egy héttel később pedig következett a horvát féltáv, ami nem mellesleg talán a valaha volt legerősebb pénzdíjazású verseny amit déli szomszédunknál rendeztek. A versenyt Mljet szigetére szervezték, Dubrovnik közelében. El kell mondanom, hogy ilyen szép de egyben kemény pályán még nem versenyeztem, és szerintem nem is fogok. Ez a sziget egy nemzeti park, ahol nagyjából 10 ház van, ellenben 2500méter szint is a bringapályán 90kilire vetítve. A lényeg, hogy bombaformában versenyeztem, és taktikámnak köszönhetően az utolsó előtti kilométeren előztem meg a horvátok mindmáig legjobb ironman-jét Patrcevic-et (IM – 8:12). A célkapuban nem hittem el, hogy én győztem. Enyém lett a pénzdíj, és a dicsőség, hogy saját pályáján vertem meg ezt a srácot úgy, hogy 4 hónappal korábban még minden fekete volt, és kilátástalan.
És ez a lényeg! Sosem szabad feladni, mert a tudás amiért egyszer megküzdöttünk, azt senki és semmi nem veheti már el tőlünk. A tudás ugyanis mi vagyunk, és ebből mindig meríthetünk ha nehéz!
