Ahogy egyre közelebb kerül 2013 vége, egyre többet gondolok a mögöttem lévő időszakra. Nem volt egyszerű ez az év, sok nehézséget tartogatott, ugyanakkor felemelő pillanatokból sem volt hiány.
Ebben az évben töltöttem be a 34. életévemet és szerintem ez az a kor, amikor egyre többször gondolkodik el az ember az élet nagy dolgain. Harminc fölött már másképp látja mindenki kicsit a világot. Rájön saját sebezhetőségére és hogy nem sérthetetlen. Húsz évesen azt hittem, hogy elpusztíthatatlan vagyok, és nem állíthat meg semmi. Dúvadként mentem végig mindenen, nem törődve saját testi épségemmel. Persze annak rendje és módja szerint “össze is törtem magam” párszor, de hamar felálltam és mentem tovább. Ez az, ami ebben a korban már nem ugyanaz. 
Sosem gondoltam volna, hogy egyszer én is átélem azokat, amiket az akkor veteránnak gondolt 40 körüli sporttársaim mondtak érzéseikről. Már nem „porolom le” magam egy esés után olyan könnyedén. Egyre több dolgot hagyok ott az út szélén.
Azért vannak pozitív eredményei is a kornak. Sokkal stabilabbnak érzem magam, és az út széléről összeszedett kavicsok lassan dombbá állnak össze alattam. Kezdem érezni saját korlátaimat és azt, hogy semmi sem lehetetlen.
Mert semmi sem lehetetlen!
Mindent az dönt el, hogy mennyire tartjuk magunkat! A lehetetlen csak annak létezik, aki hisz benne. Aki hisz saját korlátaiban és abban, hogy gondok adódhatnak a saját beteljesüléséhez vezető úton. A kudarcok, problémák sorából épül fel az út alattunk. Pont ettől olyan értékes mindez. Mit jelent nehézségek nélkül az érdem? Semmit! Pont úgy, mint pozitív sem létezik negatív nélkül, proton sem elektron nélkül.
Pont ezek azok a dolgok, amiket egy 34 éves sportoló kezd átérezni és értékelni. Nem az a lényeg, hogy hány érem és serleg sorakozik a polcon, hanem hogy hányadán állok a saját utamon. Úgy érzem ebben az évben tettem pár nagyobb lépést a célhoz vezető úton. Magányos, ki azt gondolja az út a lényeg. Egyre kevesebb időt töltök a számok és kilométerek erdejében, és egyre többet azok között akiktől értékes lesz mindaz, amiért küzdhetek nap mint nap. Rájöttem, hogy ez sokkal fontosabb, mint hajkurászni a másodperceket. Ez az én utam!
„Az út a cél”, de a cél elérése még fontosabb, mert előfordulhat, hogy egy végtelen úton találjuk magunkat, ami a semmiből vezet a semmibe. Ez nem lehet desztináció! A cél tehát, hogy megtaláljuk saját célunkat, és összerakjuk az oda vezető utat, amin aztán végighaladunk, és amikor öreg korunkban unokánk megkérdezi, melyik eredményünkre vagyunk a legbüszkébbek azt mondhassunk, hogy arra, hogy most veled beszélhetek az életemről kisunokám.
Ha visszagondolok az elmúlt 21 sportban eltöltött évre, a rengeteg összemosódott edzésnap homályából azok a pillanatok emelkednek ki igazán, amiket meg tudtam osztani azokkal az emberekkel, akik fontosak nekem. Amikor menyasszonyom, Bea az ominózus 2010-es nagyatádi versenyen tartotta bennem a lelket, miközben láttam, hogy a kétségbeeséstől neki is majdnem könnyesek a szemei. Vagy amikor az idei Balatonman-en a futás során átvettem a vezető helyet és átélhettem Polythlonos klubtársaim szívük mélyéről jövő szurkolását. Mindenkinek kívánom, hogy élje át ezeket, legalább egyszer életében. Ezért érdemes élni és tartozni valahová. Ezért érdemes néha leülni és elgondolkodni, és nem csak a végtelen útjait hajkurászni. Útból rengeteg van, de cél csak egy lehet. Beteljesülni!
Boldog Új Évet Kívánok minden kedves sporttársamnak!
