Az előző bejegyzésemben valóban nem bontottam ki teljesen mire is gondoltam ezzel a témával kapcsolatban. Úgy érzem, hogy ez egy nagyon fontos fejezet, ez abból is látszik, hogy meglehetősen sokan reagáltak a bejegyzésemre és kérték folytassam.
Saját bőrömön tapasztaltam meg milyen 8-10 vagy 14 évesen sportolni. A legfontosabb a környezet, ami körülveszi a gyereket! Ez határozza meg, hogy milyen élménye marad, milyen benyomásai raktározódnak el bizonyos dolgokról. Ez ugyanígy igaz a sportra is. Ezért a létező legfontosabb dolognak a FOLYAMATOS POZITÍV MEGERŐSÍTÉST tartom! Vagyis ha valami nem sikerült, sosem szabad leszidni a gyereket, semmiért!
Nem feltétlenül értek egyet a különböző sportágválasztó napokkal sem. Abból a szempontból nagyon jók, hogy a gyerek sok sportot lát, viszont az antropológiai mérés alapján, vagy hogy „XY ezt választotta az gyerekének”, vagy „most vízilabdázni divat” alapján meghatározni (beskatulyázni) valakit abba, hogy mit érdemes vele sportoltatni, szerintem butaság.
A szülő felelőssége, mit szeretne a gyerekéből kihozni. Véleményem szerint a sport legfontosabb üzenete a kitartás és a munka, a másik tisztelete, illetve az idő okos beosztásának megtanítása. Nem pedig, hogy olimpiai bajnokot neveljünk. Erre nagyon kevesen alkalmasak csak. Itt van egy hatalmas kavar a fejekben. Ezt sokan nem akarják elfogadni, hogy gyermekük nem alkalmas erre a pályára. Egész egyszerűen, rossz a megközelítés. Íme a két választás, amik mentén először meg kellene határozni a célt:
- A sport, mint egy tevékenység, ami egy életen át elkíséri az embert és az igénye a mozgásra ami által felszabadul, kikapcsol, levezeti a feszültséget, és ez által egy tartást is ad.
- Élsportolót nevelni, aki hivatásként gondol a sportra és megélhetésként csinálja azt. (Nagyon nehéz és kockázatos út!).
A kettes verzió a gyermekkorban sportolni kezdők nagyjából 1%-át takarja reálisan. Vagyis nagyon kevés jut el oda, hogy PROFI (önmágát eltartó) sportoló legyen. Kockázatos és nagyon nehéz út. A sikertelen élsportolók általában megutálják sportukat és kevesük folytatja azt élete végéig. Ugyanakkor a sikertelen élsportoló valahol egy törést érez, hiszen nem érte el célját. Ez szerintem sosem szabad, hogy cél legyen, egy a gyerekét áltagosan nevelő szülőnek! Szeresse csinálni, tanulja meg a sport által az egyes pontban leírtakat.
Visszakanyarodok a „mit érdemes sportolni egy gyereknek” részhez. A testalkat alapján meghatározni ki mit sportoljon ezek után értelmét veszti! Ez csak arra az 1-2%-ra vonatkozik, akiből valóban élsportolót akarnak nevelni. Sokkal fontosabb a habitus, alaptermészet alapján történő sportágválasztás. Ennek meghatározását is későbbre tolnám, mint mostanában a szülők többsége. Már 6-8évesen megmondják, hogy „ fiam te kosaras leszel, vagy vízilabdázni fogsz” holott lehet, hogy a gyerek visszahúzódóbb típus és nem fogja helyét találni egy csapatsportban. 6-8 évesnek nem érdemes még komolyan venni semmit. Ugorjon, dobjon, rúgjon, szaladjon… Szóval próbáljon ki mindent. A szülő feladata, hogy ebbe az irányba terelgesse a gyereket és kialakítsa benne az igényt a mozgásra!
Majd csak ezután, 10-12 évesen a GYEREKKEL KÖZÖSEN kell kitalálni, mit sportoljon. Egy dologra kötelezném csak, hogy valamit válasszon. Ilyen korban már úgyis tudatosabb, és el tudja majd dönteni közösen a szülővel, hogy mit szeretne sportolni. Ebben sokat fog segíteni az is, hogy az előző években minden mozgásformát kipróbált, így úgyis a hozzá legközelebb állókra szűkül a választás köre.
Nagyon fontosnak tartom, hogy a KÖZÖSEN KIVÁLASZTOTT sportágban továbbra se állítsunk teljesítménybeli elvárást a gyerek elé. Tanulja, szokja, gyakorolja! Induljon versenyeken is néha (ne minden hét végén), de maradjon mindig POZITÍV az attitűd ezeken az alkalmakon. Vagyis ha kikap, a szülő ne szidja le, hanem biztassa és dicsérje meg! Ez a POZITÍV VISSZACSATOLÁS, ami nagyon fontos! Így a sportolásról csak pozitív élményei maradnak még akkor is, ha nem úgy sikerült valami, hogy szerette volna. Ez az edzőre is értendő, sőt az Ő felelőssége is, hogy az e korabeli gyerek fő célja a sportág technikai elsajátítása, szabályainak megtanulása legyen és ne a vérre menő küzdelem!
10-12 évesen nagyon gyorsan regenerálódik a szervezet és ezért sokan aránytalanul nagy terhelést helyeznek a gyerekre. Az összes haladó tanulmány erre a korra a technika, ügyesség, koordináció helyes elsajátítását javasolja minimális állóképességet fejlesztő edzés mellett. A növésben, fejlődésben lévő szervezetre helyezett nagyobb fizikai terhelés fejlődésbeli elmaradást okozhat (itt már természetesen nemenként is különböző). Ez a tinédzserkor kezdete is, ahol a más dolgok is kezdenek fontosabbá válni, ezért még jobban érdemes odafigyelni milyen súlyokat helyezzünk a gyerekre. A sport NE LEGYEN SÚLY! Sokkal inkább egy olyan tevékenység ahol felszabadulhat.
Nagyon nehéz ezt meghatározni, hogy mi az a határ, amit a gyerek nem érez még terhesnek, mégis kötelező csinálnia, mégsem negatív dologként él meg. Szerintem amúgy is túl sok felesleges terhet helyez a mostani tanrendszer a gyermekekre. 6-7óráig egy helyben ül, majd otthon a házi.
Nem tanulnak meg felszabadulni valamiben!
Szerintem sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyezni erre a részre. Én minden gyereknek kötelezővé tenném, hogy 10-12 évesen válasszon magának egy sportágat és egy hangszeren meg kelljen tanulnia játszani alapszinten az általános iskola végéig. A sport fejleszti a fizikumot és kitartást ad. Megtanít tisztelni a másikat és az időt okosan beosztani. Ugyanakkor a művészi rész a gyengédségre a kreativitásra tanít!
