SPORTOLÁS FIATALKORBAN 2.

Az előző bejegyzésemben valóban nem bontottam ki teljesen mire is gondoltam ezzel a témával kapcsolatban. Úgy érzem, hogy ez egy nagyon fontos fejezet, ez abból is látszik, hogy meglehetősen sokan reagáltak a bejegyzésemre és kérték folytassam.

Saját bőrömön tapasztaltam meg milyen 8-10 vagy 14 évesen sportolni. A legfontosabb a környezet, ami körülveszi a gyereket! Ez határozza meg, hogy milyen élménye marad, milyen benyomásai raktározódnak el bizonyos dolgokról. Ez ugyanígy igaz a sportra is. Ezért a létező legfontosabb dolognak a FOLYAMATOS POZITÍV MEGERŐSÍTÉST tartom! Vagyis ha valami nem sikerült, sosem szabad leszidni a gyereket, semmiért!

Nem feltétlenül értek egyet a különböző sportágválasztó napokkal sem. Abból a szempontból nagyon jók, hogy a gyerek sok sportot lát, viszont az antropológiai mérés alapján, vagy hogy „XY ezt választotta az gyerekének”, vagy „most  vízilabdázni divat” alapján meghatározni (beskatulyázni) valakit abba, hogy mit érdemes vele sportoltatni, szerintem butaság.

A szülő felelőssége, mit szeretne a gyerekéből kihozni. Véleményem szerint a sport legfontosabb üzenete a kitartás és a munka, a másik tisztelete, illetve az idő okos beosztásának megtanítása. Nem pedig, hogy olimpiai bajnokot neveljünk. Erre nagyon kevesen alkalmasak csak. Itt van egy hatalmas kavar a fejekben. Ezt sokan nem akarják elfogadni, hogy gyermekük nem alkalmas erre a pályára. Egész egyszerűen, rossz a megközelítés. Íme a két választás, amik mentén először meg kellene határozni a célt:

  1. A sport, mint egy tevékenység, ami egy életen át elkíséri az embert és az igénye a mozgásra ami által felszabadul, kikapcsol, levezeti a feszültséget, és ez által egy tartást is ad.
  2. Élsportolót nevelni, aki hivatásként gondol a sportra és megélhetésként csinálja azt. (Nagyon nehéz és kockázatos út!).

A kettes verzió a gyermekkorban sportolni kezdők nagyjából 1%-át takarja reálisan. Vagyis nagyon kevés jut el oda, hogy PROFI (önmágát eltartó) sportoló legyen. Kockázatos és nagyon nehéz út. A sikertelen élsportolók általában megutálják sportukat és kevesük folytatja azt élete végéig. Ugyanakkor a sikertelen élsportoló valahol egy törést érez, hiszen nem érte el célját. Ez szerintem sosem szabad, hogy cél legyen, egy a gyerekét áltagosan nevelő szülőnek! Szeresse csinálni, tanulja meg a sport által az egyes pontban leírtakat.

Visszakanyarodok a „mit érdemes sportolni egy gyereknek” részhez. A testalkat alapján meghatározni ki mit sportoljon ezek után értelmét veszti! Ez csak arra az 1-2%-ra vonatkozik, akiből valóban élsportolót akarnak nevelni. Sokkal fontosabb a habitus, alaptermészet alapján történő sportágválasztás. Ennek meghatározását is későbbre tolnám, mint mostanában a szülők többsége. Már 6-8évesen megmondják, hogy „ fiam te kosaras leszel, vagy vízilabdázni fogsz” holott lehet, hogy a gyerek visszahúzódóbb típus és nem fogja helyét találni egy csapatsportban. 6-8 évesnek nem érdemes még komolyan venni semmit. Ugorjon, dobjon, rúgjon, szaladjon… Szóval próbáljon ki mindent. A szülő feladata, hogy ebbe az irányba terelgesse a gyereket és kialakítsa benne az igényt a mozgásra!

Majd csak ezután, 10-12 évesen a GYEREKKEL KÖZÖSEN kell kitalálni, mit sportoljon. Egy dologra kötelezném csak, hogy valamit válasszon. Ilyen korban már úgyis tudatosabb, és el tudja majd dönteni közösen a szülővel, hogy mit szeretne sportolni. Ebben sokat fog segíteni az is, hogy az előző években minden mozgásformát kipróbált, így úgyis a hozzá legközelebb állókra szűkül a választás köre.

Nagyon fontosnak tartom, hogy a KÖZÖSEN KIVÁLASZTOTT sportágban továbbra se állítsunk teljesítménybeli elvárást a gyerek elé. Tanulja, szokja, gyakorolja! Induljon versenyeken is néha (ne minden hét végén), de maradjon mindig POZITÍV az attitűd ezeken az alkalmakon. Vagyis ha kikap, a szülő ne szidja le, hanem biztassa és dicsérje meg! Ez a POZITÍV VISSZACSATOLÁS, ami nagyon fontos! Így a sportolásról csak pozitív élményei maradnak még akkor is, ha nem úgy sikerült valami, hogy szerette volna. Ez az edzőre is értendő, sőt az Ő felelőssége is, hogy az e korabeli gyerek fő célja a sportág technikai elsajátítása, szabályainak megtanulása legyen és ne a vérre menő küzdelem!

10-12 évesen nagyon gyorsan regenerálódik a szervezet és ezért sokan aránytalanul nagy terhelést helyeznek a gyerekre. Az összes haladó tanulmány erre a korra a technika, ügyesség, koordináció helyes elsajátítását javasolja minimális állóképességet fejlesztő edzés mellett. A növésben, fejlődésben lévő szervezetre helyezett nagyobb fizikai terhelés fejlődésbeli elmaradást okozhat (itt már természetesen nemenként is különböző). Ez a tinédzserkor kezdete is, ahol a más dolgok is kezdenek fontosabbá válni, ezért még jobban érdemes odafigyelni milyen súlyokat helyezzünk a  gyerekre. A sport NE LEGYEN SÚLY! Sokkal inkább egy olyan tevékenység ahol felszabadulhat.

Nagyon nehéz ezt meghatározni, hogy mi az a határ, amit a gyerek nem érez még terhesnek, mégis kötelező csinálnia, mégsem negatív dologként él meg. Szerintem amúgy is túl sok felesleges terhet helyez a mostani tanrendszer a gyermekekre. 6-7óráig egy helyben ül, majd otthon a házi.

Nem tanulnak meg felszabadulni valamiben!

Szerintem sokkal nagyobb hangsúlyt kellene helyezni erre a részre. Én minden gyereknek kötelezővé tenném, hogy 10-12 évesen válasszon magának egy sportágat és egy hangszeren meg kelljen tanulnia játszani alapszinten az általános iskola végéig. A sport fejleszti a fizikumot és kitartást ad. Megtanít tisztelni a másikat és az időt okosan beosztani. Ugyanakkor a művészi rész a gyengédségre a kreativitásra tanít!

SPORTOLÁS FIATALKORBAN

Sokat gondolkodok mostanában azon, hogy voltam képes 21 éven át megőrizni a motivációmat és megújulási képességemet a sport terén. Az, hogy valaki fanatikus vagy elvakult nem elég, mert két évtized alatt minden unalmassá válik és előbb-utóbb kifut az ember érdeklődési köréből, vagy ellaposodik.

Mégis a mai napig imádom ezt a sportot, és minden ősszel boldogan vetem bele magam a következő évi felkészülésbe. Mégis mi vezethetett ide? Mindig megkérdem magamtól. Rengeteg nehézségen és küzdelmen át ugyan, mégis jól telt el ez a sok idő. Nem mondom, hogy nem lehetett volna jobban csinálni, sőt! Csak jobban lehetett volna! :) De hát ez vagyok én, így oldottam meg a helyzeteket anno és most.

Amikor 1992-ben, 12 évesen belekezdtem a triatlonozásba azt részben önszántamból, részben szülői akaratra tettem öcsémmel. Mivel addig öttusáztunk de meguntuk, kerestük az újdonságot. Akkoriban (90-es évek elején) a triatlon egy nagyon új dolog volt, és szinte egyik-napról a másikra belecsöppentünk ebbe a világba. Hihetetlenül szerettem és szerencsére az akkori klubunkon belül is hasonló korú srácokkal tudtunk együtt sportolni. Nagyon jó kis társaság volt és természetesen a rivalizálás is egészséges szinten lebegett a levegőben. Abszolút amatőr felfogás volt, némi szigorral azért megfűszerezve. Ez meglehetősen éles váltás volt nekem az addigi UTÉ-s keménykedős úszóedzések után, ahol azért csattant párszor a papucs a hátsón. :) Szóval gyerekként pozitívan éltem meg mindezt, pedig el lehet hinni, hogy én is egy átlagos srác voltam. Ha lehetett, akkor én is inkább ellógtam a futást :) Szüleim nem is erőltették ezt túlzottan, de kötelező volt valamit sportolni. Ezért áldom őket a mai napig!

Imádtunk öcsémmel versenyekre járni. 1993-ban szüleink elvittek szinte az összes nevezetes versenyre (Balassagyarmat, Kisköre, Nyergesújfalu…) És csakúgy, mint az edzések terén, nem követelték meg tőlünk a jó szereplést! Ha elmentünk egy versenyre, akkor csak az egyedüli követelmény az volt, hogy menjünk végig a pályán. Ezek a versenyek önfeledt hangulatban, POZITÍVAN teltek. Ez az egészséges attitűd segített hozzá ahhoz, amit a mostani szülők többsége nem ért meg teljesen. Ha hajtja a gyereket, akkor az idővel ki fog égni.

Nem kell 12-13 évesen győzni! Élvezni kell a versenyzést és a felkészülést! A helyezés másodlagos, a következetesség a lényeg!

Ebben a helyzetben még az is sokat segített, hogy meglehetősen későn érő típus voltam/vagyok. :) Így a korombeli srácok mindig egy fejjel magasabbak voltak, és természetesen emiatt mindig a mezőny második felében végeztem. Édesapám ezt mindig mondta nekem. „Ne izgulj, eljön majd a Te időd, mert amikor ők már megállnak a fejlődésben, Te akkor fogsz elindulni” És ez így is volt!

 

15-16 évesen helyeződött tudatosabb alapra minden. Ekkor értem be fejbe is jobban. Itt már én akartam csinálni és nem a szüleim. Tehát magamba érlelődött meg, hogy „győzni akarok” és nem az edző vagy a szüleim „vertek” ebbe az irányba. És ez a belső akarás a legfontosabb! Ezt nem érti meg sok szülő! Ugyanakkor ami ebben az egészben még inkább az én malmomra hajtotta a vizet az a retardáltabb fizikumom és a 12-15 éves korom közötti visszafogottabb (nem nyírós) edzésmunka volt. Óriási szerencse, hogy tudattalanul így alakult. Így 16 évesen ott voltam, kialakulóban lévő testalkattal, de már terhelhető fizikummal, sérülés és kiégés veszélye nélkül! Ez a titok!

 

Ez ugyanígy érvényes a felnőtt, amatőr sportolásra is. Mindig belülről fakadjon az akarás, és ne valaminek, vagy valakinek a megfelelési kényszere hajtson le minket az edzésre. Emellett a saját fizikai valóval  és képességekkel való tisztában levés és az ehhez mért okos tervezés teszi ezt az elegyet olyanná, amiben kiteljesedhetünk és sikeresek lehetünk!

TUDÁS ÚTJA

Mindig nagy örömmel megyek olyan eseményekre, amelyek bármilyen formában az egészséges életmódot hirdetik. És ez most nem reklámszöveg, vagy valami divatmaszlag. A Tudás útja egyetemi félmaraton egy olyan futóverseny, amely mellé érdemesnek és kötelezőnek tartottam felállni ugyanúgy vezetőedzőként mint sportolóként.

Sajnos ez a hétvége kicsit megosztotta a futótársadalmat, hiszen 3-4 nagyobb versenyt is rendeztek. Ennek ellenére több, mint 400 futó gondolta úgy, hogy végigfut Budapest legszebb pontjain, érintve a legnevezetesebb felsőoktatási intézményeinket. Büszkén mondhatom, hogy ebből a 400 főből több, mint 30 volt ELTÉ-s! Nagyon köszönöm, hogy ilyen sokan voltatok ott! :)

Saját szórakoztatásomra, és népszerűsítendő az egyetemi sportot, én is részt vettem ezen eseményen, mint meghívott versenyző :)

Négy hete értem célba Konán. Egy kezemen meg tudom számolni hányszor futottam azóta. Így az időeredmény nem volt cél, inkább csak a kellemes teljesítés és célbaérkezés. Dehát egy félmaraton sosem esik kellemesen, így cserébe beállt vádlikkal fordulhattam rá a Nagyvárad téri célkapura, meglehetősen elcsigázottan. Hiába, aki nem edz, így jár. :)

Az időm 1:28:16 lett :) Brávó!

Ellenben az ELTÉ-s csapat brillírozott. Többen egyéni csúcsot repesztettek, ami így a szezon után, alapozás kezdetén igencsak biztató! És, hogy még tovább fokozzam a dolgot, egyetemünk nyerte a csapatbajnokságot! És szintén ELTÉ-s futó végzett az abszolút második helyen, Őri István személyében! A srác “kocogott” egy 70:50-es félmaratont :)

Nagyon örülök, hogy ma ott lehettem a SOTÉ-n. Nagyszerű verseny volt, csodálatos őszi napsütésben. Kell ennél több?

Jövőre reméljük ugyanígy futhatunk a városban egy karikát!