Egy kicsit rendhagyó bejegyzés következik.
Egy tanítványom ironman beszámolóját szeretném megosztani veletek. Remélem Tamás nem fog ezért megharagudni rám, de engem nagyon meghatott az írása és úgy éreztem közé kell tennem itt.
Tamás egy igen nehéz eset, de ez úgyis kiderül a beszámolójából 
Mégis példaértékű amit véghezvitt, és nem is akármilyen végeredménnyel. Azt hiszem Tamás az élő példája a kitartásnak, a fel nem adásnak és az akarat erejének. Nagyon nehéz év van a háta mögött, Ő mégis mindig pozitívan állt hozzá a dolgokhoz és végül célbaért idén júliusban Nagyatádon.
A következő sorok csak egy töredéke a beszámolójának, amit most teljes egészében nem osztanék meg veletek.
Még egyszer gratulálok Tominak, és remélem az Ő példája erőt ad mindenkinek!
Az írás dátuma: 2013.07.31.
’Nagymamám emlékére’ – eXtremeMan 2013 története
Direkt nem ültem neki eddig leírni, hogy mit érzek vagy, hogy éltem meg a múlt szombatot. Most megpróbálom. Sok-sok érzés kevereg bennem: hála, boldogság, elégedettség, üresség, kérdőjelek, szóval nem lesz könnyű, és nem lesz összeszedett, de megpróbálom.
Az érzések:
- A hála az első, ami érzek. Főleg Orsinak, páromnak, kedvesemnek és legfontosabb támogatómnak. Ő volt az, aki akár csak azzal, hogy meghallgatott, átölelt vagy egy finom vacsorát készített vagy csak egyszerűen „elviselt” a nehéz napokon. Hihetetlen sokat jelentett ez nekem. Mert voltak nehéz és feszült napok, nem is kevés. Plusz mivel nem sok időt tudtunk együtt tölteni, hihetetlen türelemmel viselte ezt az egészet. Köszönöm neki, ezúton is. Azt hiszem, nem könnyű egy munkamániás triatlonista mellett az élet, én pedig nem mondtam elégszer: köszönöm szépen! Nélküle nem sikerült volna felkészülnöm, és végigmennem, ilyen háttérrel sokkal könnyebb volt.
Hálás vagyok még személy szerint Gyulának is, a Mesternek. Eleinte kellő szigorral, majd aztán egyre inkább bíztatva küldte nekem hétről-hétre az edzésterveket, hozzáillesztve a kusza és nem éppen rövid munkanapjaimhoz a menetrendet. Már Sankt Pölten-ben is éreztem a futás közben tanácsai pozitív hatását, és itt is eszembe jutottak az intelmek: „NE NYOMD! CSAK TELJESÍTSD!” Ez maradt meg bennem, mert ez volt, ami működött itt és korábban a felkészülés során is, egyszerűen ezzel levette rólam a terhet lelkileg. Mert sajnos nagyon lelkizős vagyok, és túlkomplikálok dolgokat – az élet egyszerűbb, erre is rá kellett jönnöm. Évek óta tudom, de ez az IM felkészülés nyomatékosította mindezt. Remélem sikerül tudatosabban figyelnem erre, mindenkinek jobb lenne.
Családomnak, barátaimnak, munkatársaimnak és a Poly Csapatnak is köszönöm! Végül, de nem utolsósorban. Köszönöm, hogy kibírták és elviselték, hogy sosem értem rá, hogy sokszor fáradt és feszült (és persze emiatt esetenként nem is túl kedves, vagy éppen bunkó) voltam.
Köszönöm, nélkületek nem jött volna össze!
- Azt hiszem a boldogság is egyértelmű, megcsináltam, amire egész évben készültem: Nagyatád, és mindez Nagymamám emlékére. Hihetetlen érzés volt végigfutni a célegyenesben, sokat készültem rá, sokszor átgondoltam, hogy mit fogok tenni, de így is elég spontán volt az egész, és még el is sírtam magam. Mondjuk utóbbira számítottam, fontos volt nekem ez az egész ahhoz, hogy ne így legyen. Kijött, sajnálom, ha valakiben rossz érzést kelltettem ezzel. Kijött, mert szerettem Mamát, és mert az egész versenyen éreztem, hogy ott van velem, és támogat. Fura érzés volt, még sosem éreztem ilyet, de most így volt. Szinte éreztem a hátamon a támogatását, és olyan volt, mintha beszélgetnénk szinte végig. Sokszor eszembe jutottak képek, pillanatok, sok-sok emlék, és az a hét, amikor elment közülünk. Ahogyan hétfőn edzés közben és után hívott Anyu, hogy rosszul van, ahogyan készülünk másnap bemenni és meglátogatni, majd ahogyan kedden hajnalban húgom sírva mondja a telefonban, hogy nincs köztünk. Vagy azt, ahogyan kedden a kórházban álltunk, és a szerda reggeli úszáson könnyekkel küzdöttem (a vízben nagyon egyedül éreztem magam ott és akkor, szinte végig sírtam az edzést a szemüveg alatt, és persze, ahogyan nagyon próbáltam titkolni a többiek előtt). Vagy azt a pillanatot, amikor egész után először mentem be a szobájába Nagymaroson. Azóta összesen 3x voltam ott, egyszerűen nem szeretek bemenni, mert már nem ül ott az ágyon, vagy régebben a hintaágyban és nem mondja „tökön rúglak”. Hogy tudta mondani, és hányszor eszembe jutott a kerékpár és a futás közben szombaton. Volt rá időm, és erőt adott. Nagyon nagy élmény volt így végigmenni, és segített abban is, hogy most már ki tudjam mondani: „Nyugodj békében, Mama! Nem felejtünk soha!”
- Elégedettnek szintén kellene lennem. A nagyon sok munka mellett – időnként több edzést kihagyva vagy megkeverve a tervet (bocs Gyula! :)) – ami tőlem tellett, azt hiszem megtettem. Mindig lehet jobban és többet, de az idei évet tekintve munka és edzés szempontból, ennyi fért bele. Szóval elégedettnek kell lennem: 1:13-as úszás és 5:27-es kerékpár (Gyula: 141-es átlagpulzus, ez szerintem jó nekem!) után összességében 11 óra 13 percet mentem. És ami még fontosabb: az utolsó 5 futókört leszámítva jól is esett, azt hiszem jól is ment az egész verseny. Utána viszont elfogytam: főleg gyomorban, de persze a lábaim se vittek igazán. Talán rosszul frissítettem, talán ha lassabban megyek a bringán, vagy ha többet edzek – ezen jár az agyam, szinte folyamatosan.
- Ez itt a kérdőjel helye tehát: vajon mi volt a baj? vajon tudnék-e jobbat menni? Ezek foglalkoztatnak. Átgondolva mindent, szúrja az oldalam, mert azt hiszem, tudnék, ha keményebben edzek, illetve megtanulom frissítés rejtelmeit ilyen hosszú idő versenyen is. Összességében persze ez 11 óra fölötti időm nem rossz, de a 4:25-ös futás azért igen. Motivációs értelemben ’tüske’ ez most a lelkemben: próbáljam meg jövőre is? Nem terveztem újabb teljes Ironmant néhány évig, de lehet, hogy belevágok egy újabba. Pár dologtól azért még függ, mert sok lemondással jár nekem és főleg a páromnak, családomnak, és persze a munkamániám mellett nem könnyű. Persze azt sem tudom, hogy Gyula elvállalja-e a felkészítést. Remélem, de majd megbeszéljük (ezt ő mondta, lent az eredményhirdetés előtt, szaván fogom… :)).
- Végül pedig az üresség: a verseny után a zuhany alatt állva ez volt a legerősebb érzés, amit éreztem (és azóta is időnként előjön). Álltam, a tükörrel szemben, és jött a kérdés: „Most mi lesz? Megcsináltam.” Nagy kihívás volt nekem, és teljesült. Újat kell keresnem, vagy mi lesz most? – ezek foglalkoztatnak. Remélem és bízom benne, hogy hamar meglesz az új cél, de azért egy pillanatig teljesen üres voltam belül: ez az idei IM lelki erőt adott nekem Nagymamám miatt, de sok más szempontból is, ezt kell pótolnom. Persze annyira nem félek, mert mindig vannak újabb „hülye” ötleteim, nem lesz ez máshogy most sem!
